130 év. Ennyi ideje, hogy kicsik és nagyok, szegények és gazdagok, fővárosiak és vidékiek, hazaiak és külföldiek cirkuszba mehetnek a Városligetben.

Sámánizmusból artistaművészet

A cirkusz előtt álló gömbsátor az épp most futó műsorhoz, a Hófödte álom – Ősi cirkuszi meséhez kapcsolódik. A december végéig megtekinthető előadás művészei Észak-Szibériából, Jakutföldről érkeztek, hogy bemutassák a sámánizmusból táplálkozó ősi mesevilágukat és akrobatáik lélegzetelállító ügyességét, bohócaik humorát.

Jakutföld a leghidegebb, ember által lakott vidék, ahol nincsenek átmeneti évszakok. A hosszú tél időnként -65 fokos, melyet +35 fokos rövid, forró nyár vált. Hogy lehet itt túlélni, mi több, bolondozni, és a jakut artisták ügyességére szert tenni? A sátorban látható poszterkiállítás képei és rövid, lényegre törő szövegei megmutatja a szibériai táj szépségét, az itteni állattartás különlegességét, a hétköznapi élet sokszínűségét. Megismerhetjük a jakut védőamulettek erejét, a sámánok jelentőségét.

Fotó: Urbán Ádám

Nincs mááásik!

A kőcirkusz karakteres múltjára az intézmény falain belül újonnan létrejött múzeum reflektál. A kör alapú épület belső látogatói útvonalait a Nincs mááásik! 130 éves a Fővárosi Nagycirkusz című kiállítás tablói, monitorjai, tárgyai hálózzák be, sok-sok apró játékkal, interaktív megoldással. A cím a magyar cirkuszművészet két nevezetességére épít. Eötvös Gábor zenebohóc egy kétszáz éves cirkuszdinasztia nemzetközileg elismert tagja volt. Egy alkalommal az egyik hangszer beleakadt kabátjának belső zsebébe. Kínosan teltek a másodpercek. Amikor valahogy mégis kiszabadította, azt találta mondani: „Nyugi, gyerekek, van mááásik!” Ez hatalmas sikert aratott, benne is maradt a produkcióban. A cím másik jelentése a magyar kőcirkusz unikális jelentőségére utal, hiszen nem ismerünk más intézményt, amely hasonló céllal ilyen hosszú ideje szinte egy helyben üzemelne.

A cirkusz és az épület története mellett a zenebohócság és az artistaképző kap kiemelt szerepet a kiállításon. Ezt a szövegek és a filmek mellett különleges tárgyak teszik teljessé. A zsonglőr buzogányokról kiderül, hogy Zsilák György „Fudi” milyen módszert eszelt ki, hogy ne fájjon annyira, ha megüti az eszköz. Megtudhatjuk, miként rögzítette Jedlicska János a fejére a „kopfringet”, amelyen az ugyancsak artista felesége egyensúlyozott. Kiderül, hogy előzték meg a kötéltáncosok, hogy a cipőjüket a drót elkoptassa, és hogy miért kellett más kosztüm egy állatidomárnak a fináléra, mint mondjuk a tigrisszámához.

Fotó: Urbán Ádám

A beugrókban egykori itt fellépő művészek, nézők visszaemlékezései színesítik a képet.

A folyosók végén, ahol a cirkuszvilág kulisszatitkai kezdődnek, a művészek privát szférájáról, hétköznapi életéről találhatunk érdekességeket. Bábok, eszközök, enteriőrök reflektálnak a szövegekre. Visszatérő elem a cirkuszi plakátművészet, amely szinte külön szálon vezeti végig a látogatót az elmúlt 130 év produkcióinak grafikai lenyomatain keresztül.

Cirkuszi demokrácia

A cirkusz talán a legdemokratikusabb előadói forma. Nemcsak azért, amiért a trapéz hintáján vagy az embergúla tetején megfelelő képesség és kitartó szorgalom hiányában, protekcióval képtelenség túlélni, hanem a cirkusz térbeli elrendezése miatt is. A kör alakú porondot körülvevő nézőteret mindenki látja. Nincsenek páholyok, nem zavarják oszlopok a látványt. A cirkusz sosem nélkülözte az interaktivitást, hiszen egy magára valamit is adó társulat nem hagyja ki a nézők játékos egzecíroztatását, bevonását. És itt senkinek sem kell visszafognia magát: a publikum azonnal véleményezhet, bekiabálhat, nevethet, sírhat, kifütyülhet.

Fotó: Urbán Ádám

Egy jó cirkuszban korhatár sincs. Egyszerre izgulhat egy veszélyes mutatványnál az óvodás és a nyugdíjas, megértéséhez, a látottak feldolgozásához pedig különösebb háttértudásra sincs szükség. A Nincs mááásik! kiállítás is ebben a szellemben született.

Forrás: magyarmuzeumok.hu

Nyitókép: Christoph, a „francia Herkules”, azaz id. Kristóf István a Fővárosi Nagycirkusz udvarán készül erőművész bemutatójára.