Kosztolányi regényéből Ranódy László rendezett máig érvényes filmet (1963). A mostani színpadi adaptáció épít a filmre, de a színpad és a nézőtér egymáshoz való közelsége miatt még személyesebbre, intimebbre hangolja a Vajkay házaspár hirtelen megváltozott életét. A darabot Paczolay Béla, a nagy sikerű Kalandorok rendezője viszi színpadra.

Pacsirta csúnya, sótlan vénlány, aki a beszélő nevű Sárszegen él szüleivel, akiket terrorizál. Ez nem nehéz, mivel a szülei lelkiismeret-furdalásból imádják őt. Úgy tudják, hogy boldogok és elégedettek az életükkel, és talán sosem lennének egymással őszinték, ha Pacsirta nem utazna el. A Vajkay házaspár azért küldi el Pacsirtát a rokonokhoz, mert abban bíznak, hogy végre sikerül őt férjhez adniuk. Ez alatt a hét alatt a házaspár élete megváltozik. Rájönnek, hogy kiszabadulhatnának a magukra kényszerített börtönből.  Ám Pacsirta visszatértével kiderül: nincs erejük változtatni. A börtönajtó bezárul, fogva tartják egymást.

Az előadás többek között életünk zsákutcáiról is szól, amelyekből nem tudunk, vagy nem vagyunk képesek kifarolni. Néha az akaratunk hiányzik, néha a bűntudatunk nem enged, gyakran a gyávaságunk. A felelősség is teher, és feláldozni magunkat a családért gyakran önáltatásnak tűnik.  

Nyitókép: Bede-Fazekas Anna, Rancsó Dezső és Haumann Máté a darab olvasópróbája. Fotó: Havas Györgyi