Hogy létezett-e a megénekelt épület vagy pusztán urbánus legenda, arra nincsen semmi kézzelfogható bizonyíték, mindenesetre az Offbeat New Orleans című útikalauz szerint a dalban szereplő ház 1862 és 1874 között a város francia negyedében a St. Louis street 826–830 szám alatt állt, nevét pedig a bordélyt vezető madame-ról kapta, Marianne LeSoleil Levant kettős vezetékneve ugyanis franciául Felkelő Napot jelent. Akár így is lehetett, de ennél sokkalta fontosabb, hogy az időnként Rising Sun Bluesként is emlegetett The House Of The Rising Sun a 20. század egyik legismertebb amerikai tradicionális népdala.
Tom Clarence Ashley & Gwen Foster: House Of The Rising Sun (1933)
Bár a nagyközönség elsőként Bob Dylan 1962-es debütáló nagylemezén figyelt fel rá (erről később részletesebben), a New Orleans-i nyomorról, bordélyról és kilátástalanságról szóló balladát elsőként két Appalach-hegységbeli countryzenész, Clarence Ashley és Gwen Foster énekelte-játszotta gramofonlemezre, még 1933-ban. Nem túl nagy sikerrel. Olyannyira, hogy A felkelő nap háza – sok száz másik, dalnokról dalnokra vándorló, formálódó dalhoz hasonlóan – vélhetően a feledés homályába veszett volna, ha a korszak talán legfontosabb folklórgyűjtője, az Amerikai Kongresszusi Könyvtár megbízásából szalagos magnójával a vidéket járó Alan Lomax rá nem csodálkozik a Kentucky állambeli Middlesborough-ban. 1937 szeptemberében itt énekelte a mikrofonjába a tizenhat éves bányászlány, Georgia Turner, olyan erővel és meggyőződéssel, hogy Lomax a dalt részletesen bemutatja 1941-ben publikált zenetörténeti jelentőségű könyvében, az Our Singing Countryban.
Georgia Turner: The House Of The Rising Sun (Rising Sun Blues) (1937)
A The House of the Rising Sunt ezt követően a folk- és bluesénekesek sorra vették fel repertoárjukra, többek között Woody Guthrie, Josh White, Leadbelly és Joan Baez is lemezre énekelte. A nagyközönség azonban az utóbbival romantikus kapcsolatba keveredő Bob Dylan 1962-es bemutatkozó albumán figyelt fel rá. Aki ekkoriban vált a főként New York Greenwich Village kávéházaiból elinduló amerikai folkrevival vezető alakjává, egyben a hatvanas évek elején eszmélő fiatal generáció első számú szószólójává.
Leadbelly – The House Of The Rising Sun (1948)
Dylan Greenwich Village egész folkkultúráját, az öltözködést, a beszédmódot, a szófordulatokat és a gesztusokat is ügyesen hasznosította, zseniálisan tudta dalba önteni mindazt, ami korosztályát akkoriban foglalkoztatta. Érezte, mi van a levegőben, és közben nem is tagadta, hogy szívesen merített mások repertoárjából. Amikor John Hammond, a Columbia producere megkérdezte tőle, hogy mit szeretne debütáló albumára felvenni, mondta, van vagy húsz dala, részben írta, részben találta, részben lopta őket. Ahogy a pályatárs Dave Van Ronk emlékezett vissza egyik interjújában: „Bob olyan volt, mint a szivacs, mindent magába szívott, ami csak elébe került. A felkelő nap háza-feldolgozásomat is átvette. Amikor a lemezét csinálta, kérdezte, nem baj, ha eljátssza a verziómat. Mondtam neki, nemsokára én is készítek lemezt, szeretném felvenni rá. De ő csak erősködött, én meg újra mondtam, hogy kell a szám. Mire bevallotta, hogy ő valójában már felvette, és a Columbia ragaszkodik hozzá. Hónapokig nem álltunk szóba egymással. Sosem kért érte bocsánatot.”
Dave Van Ronkot olyannyira megviselte az eset, hogy a The House of the Rising Sunt csak évekkel később vette nagylemezre (Just Dave Van Ronk, 1964)
Bob Dylan – The House of the Risin' Sun (1962)
Dave Van Ronk – The House of the Rising Sun (1964)
Az Animals énekese, Eric Burdon mégsem e folkkörökben hamar népszerűvé váló Dylan-féle verzióra kapta fel a fejét. Egyik retrospektív interjújában bizonyos John Handle-ra hivatkozott, akitől egy füstös newcastle-i klubban hallotta először a dalt. Ami annyira megtetszett neki, hogy amikor 1964 elején az Animals közös szigetországi turnéra indult a rock and roll ikon Chuck Berryvel, kicsit átírva, átharmonizálva felvette azt a zenekar repertoárjába. S mivel a közönség mindenhol hatalmas lelkesedéssel fogadta, mi több, visszakövetelte a számot, producerük, Mickie Most megszimatolta benne a lehetőséget, a turné szünetében beterelte Burdonéket az egyik londoni stúdióba.
1964. május 18-a volt az a nevezetes nap, amikor lemezre került a Hilton Valentine emlékezetes a-moll arpeggiójával induló The House of the Rising Sun, amely aztán nemcsak az év, hanem az évtized egyik legnagyobb rockslágere lett, az Atlanti-óceán mindként partján vezetve az eladási listákat. (Az Egyesült Államokban a Beatles után az Animals volt az első olyan brit együttes, amely ezzel number one-t ért el.) Ráadásul Mickie Mostnak még azt is sikerült elérnie, hogy a négy és fél perces szám Angliában teljes terjedelmében rákerülhessen a kislemezre (miközben a standard sláger általában három perc).
Animals – The House of the Rising Sun (1964)
A sors fintora, hogy A felkelő nap házát Bob Dylan hiába vette évekkel korábban lemezre, az Animals-változat kirobbanó sikerét követően kénytelen-kelletlen levette a repertoárjáról, mivel a többség azt hitte, ő plagizál. Ráadásul Dylan szerette is Burdonék változatát, miként egyik interjújában elmesélte: amikor az autórádiójában először meghallotta, annyira megfogta, hogy az ülésen ugrált közben.
A közhangulat változására oly érzékeny és azt általában remekül kihasználó Dylan ezt hallva tudta, hogy váltani kell. Rockot kell játszani. 1965 júniusában a Newporti Folkfesztiválon úgy döntött, a Paul Butterfield Blues Banddel a háta mögött bedugja a gitárját az erősítőbe. Amikor fekete bőrdzsekiben, fekete napszemüvegben belekezdett a Maggie's Farm című számba, általános volt a ledöbbenés, a következő dal alatt pedig kitört a botrány. A nézőtéren és a színfalak mögött egyaránt.
Érdekesség, hogy a Maggie's Farm-ban (szerencsére fent van a YouTube-on) az elektromos gitárszólót játszó Mike Bloomfield végig a sötétben marad (csak a vakuk villanásánál látható), az operatőr egy ponton megpróbálja őt is befogni, de aztán marad Dylan mellett. A végén meg hallani a közönség reakcióját.
Bob Dylan – Maggie's Farm (Live At Newport Folk Festival - 1965)
Az ott összegyűlt folkrajongók tízezrei mindenesetre akkor még nem tudták, hogy milyen történelmi pillanatnak lehettek szem- és fültanúi. Két év leforgása alatt minden valamirevaló folkzenész elektromos hangszereken játszott a lemezein és a koncertjein. Még azok egy része is, akik Newport alatt és után Dylant oly harsányan és látványosan leárulózták. Az pedig már a sors végtelen szeszélye, hogy Dylannek 37 (!) évet kellett várnia a „revánsra”, hogy 2002 augusztusában ismét tapsvihar kíséretében hagyhassa el a Newporti Folkfesztivált.
Ebben a videórészletben pedig az hallható, ahogy az Egyesült Államokat átszelő 1975/1976-os Rolling Thunder Revue turnéján – ahol alkalmanként olyan sztárok léptek fel vele, mint Joan Baez, Roger McGuinn, Joni Mitchell, Ronee Blakely vagy Ramblin' Jack Elliott – a színfalak mögött a társaival üvölti a dalt (partnere a turné basszusgitárosa, Rob Stoner).
Bob Dylan – House of the Rising Sun (Rolling Thunder Revue, 1975)
Miközben az egészet voltaképpen az a The House of the Rising Sun indította el, amelyet 1964 májusában egyetlen nap alatt rögzített az Animals, és amely nemcsak a zenetörténet egyik legnépszerűbb rockballadája lett, hanem egyben a folk-rock megteremtője.
