Egy Cserhát melletti kis faluban, Gagybátorban jött a világra hatgyermekes családban. Szép énekhangját szüleitől örökölte. Tanulmányait a sárospataki református kollégiumban végezte, ahol diáktársa volt Pécsi Sándor, a későbbi Kossuth-díjas színész. Szeretett rajzolni, eleinte képzőművésznek készült, a kollégiumban figyelt fel hangjára és muzikalitására énektanára, aki külön is foglalkozott vele. Gimnazistaként kezdett el furulyázni azon a hangszeren, amelyet Gagybátorban egy pásztortól kapott. 1941-től Besztercén az állami erdőigazgatóságnál dolgozott műszaki rajzolóként, majd három évig élt Erdélyben székelyek, csángók között, ezalatt népi együttesekkel, színészekkel, írókkal kötött barátságot.
1944-ben visszatért szülőfalujába, majd Budapestre ment, ahol barátságot kötött Muharay Elemérrel, a néptánc nagymesterével.
Az ő ösztönzésére 1945-ben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem néprajz–művészettörténet szakára, ahol 1949-ben szerzett diplomát. Tanulmányai mellett gyakran szerepelt a Muharay Elemér Népi Ének-, Tánc- és Játékegyesületben, majd a Nékosz Együttesben. Az ifjú tehetséget Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter és felesége, Seiber Mária zongoraművésznő karolta fel, akik bemutatták Kodály Zoltánnak is, az ismeretségből barátság szövődött. Ekkor már rendszeresen szerepelt a rádióban.
1948-ban részt vett a Honvéd együttes megalapításában, melynek 1957-ig ének- és furulyaszólistája volt,
1949 és 1954 között a Magyar Rádió népzenei rovatának szerkesztőjeként is dolgozott, 1965-től az Országos Filharmónia szólistájaként lépett fel. 1953-tól lett igazán ismert mint a magyar dalok előadója, első dalestjét is ebben az évben adta. A magyar népdal, a virágénekek, a bujdosónóták talán leghitelesebb előadója volt, Sütő András szavaival: „sajátosságunk méltóságának ősi dallamait” énekelte meg.
Béres Ferenc számára a daléneklés életre szóló hivatást jelentett.
Pályája során az országnak szó szerint szinte minden szegletébe eljutott, hiszen háromezer községben, városban lépett fel. Bejárt minden olyan helyet a nagyvilágban, ahol magyarok éltek: szerepelt Amerikában, Ausztráliában, a Szovjetunióban, Kanadában, különösen népszerű volt Erdély, a Felvidék és a Délvidék magyarsága körében.
A budapesti Világifjúsági Találkozón (VIT) 1949-ben pásztorfurulya-játékával első díjat nyert. 1976-ban Liszt Ferenc- és SZOT-díjat kapott, 1980-ban érdemes művész, 1986-ban kiváló művész lett. 1963-ban Virágének című lemezét Párizsban nagydíjjal jutalmazták. Népdalgyűjtéssel és népdalok közreadásával is foglalkozott.
A zene mellett a képzőművészet értője volt.
Számos kiállítást nyitott meg, s maga is nagy festménygyűjtő volt: Mednyánszky László, Iványi Grünwald Béla, Tornyai János, Nagy István, Rippl-Rónai József, Gulácsy Lajos, Holló László alkotásai voltak birtokában. Értékes képzőművészeti magángyűjteményét Sárospataknak adományozta, hozzájárulva a Sárospataki Képtár megalapításához, egyháztörténeti gyűjteménye a sárospataki nagykönyvtárba került, Sárospatak 1970-ben díszpolgárává választotta. 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.
Béres Ferenc egész életét a magyar énekkultúra és dalhagyomány szolgálatába állította.
Ő maga így vallott erről: „Hős nem vagyok, csupán, mint mondtam, szolga, de lehet-e alacsony a szolga dolga, ha immár ennyi évtizede viseli az édes igát, s befonnak rózsák, jerikói loncok.”
A dalénekes, furulyaművész 1996. július 6-án halt meg Budapesten. A magyar népzene ápolásában és népszerűsítésében legeredményesebben munkálkodók elismerésére 1997-ben nevével emlékplaketteket alapítottak. 1999-ben posztumusz megkapta a magyar Kultúra Lovagja elismerést, ebben az évben avatták fel síremlékét a Farkasréti temető művészparcellájában. Halálának tizedik évfordulóján Sárospatakon a főgimnázium kertjében felavatták mellszobrát. A református iskolák számára rendezik meg a Béres Ferenc Országos Zsoltár- és Népdaléneklő versenyt, idén már 22. alkalommal.
Nyitókép: Béres Ferenc Liszt Ferenc-díjas dalénekes 1985-ben. Fotó: MTI/Hámor Szabolcs
