Az Esti Kornél együttest Mezőtúron alapították 2006-ban Lázár Domokosék, akkor még gimis fiatalokként. Te Nagy István helyére kerültél be a csapatba 2012-ben, énekesként. Ebben az időben viszont te már egy másik zenekar, a Sántakutya énekeseként több koncerten is felléptél. A kezdeti fázisban milyen különbségeket tapasztaltál a két zenekar működése között?
A két zenekar két különböző generáció, így két eltérő zenei világban nőttek fel. A Sántakutyát a középiskolai töritanárommal alapítottuk, miután tizenegyedikben rendeztem egy István, a királyt az iskolában – természetesen én voltam Koppány. Hallás alapján leszedtem a kottákat, szerveztem zenekart, kerestem énekeseket. Tudtam, hogy a történelemtanár, Csikós Balázs dobol – méghozzá helyi szinten neves zenekarokban –, így felkértem, hogy játsszon a darabban. Ebből az ismeretségből alapítottuk meg később a Sántakutyát. A zenekar tagjai tíz-húsz évvel voltak idősebbek nálam, így természetes, hogy elsősorban nem kortárs zenét hallgattak.
Apám engem is a „rendes”, régi magyar rockzenék hallgatására nevelt, de Kornéléknak köszönhetően képbe kerültem az aktuális zenekarokkal is. Meg persze ők addigra már profi körülmények között játszottak, bele kellett rázódnom. De azért nekem is voltak tapasztalataim a Sántakutyával. Felléptünk például a Veszprémi Arénában is egy össznépi fesztiválszerűségen. A zenei hatások voltak nagyon mások, és hálás vagyok az Esti Kornélnak, hogy kitágították a horizontomat.
Ezeket az új impulzusokat, új tapasztalatokat sikerült beépíteni a Sántakutyával felépített zenei világba?
Egy darabig igen, és jól is fogadták, de épp azért, mert ők a régi rockzenét szerették jobban, kicsit teherré vált számukra az, hogy újítani akarok. A koporsószögeket is ez verte be a dologba. Nagyon szeretjük egymást a mai napig, és szerettünk együtt zenélni, én viszont annak örültem volna, ha vérfrissítést csinálunk mind hangzásban, mind pedig a dalok terén. Hogy ne olyan stílusban írjunk dalokat, amiben mások már mindent megírtak.
Erre mondtad egy korábbi interjúdban, hogy „a veszprémi Sántakutyával is klasszikus rockot játszottunk, aztán ezért is oszlottunk fel, én frissítettem volna a stíluson, ők kevésbé”. Mit jelent még ez a frissítés?
A frissítés azt jelenti, hogy nyitott szemmel jársz és nyitott füllel fordulsz az aktuálisan legnépszerűbb és persze minőségi zenekarok felé. Most is vannak zenekarok, amelyek ugyanolyan tökös rockot játszanak. Az egyik legnagyobb kedvencem a Queens of the Stone Age. Többek között őket mutattam meg a Sántakutyának is, mondván, hogy mi is elindulhatnánk hasonló irányba. Persze, nem az volt a szándékom, hogy lemásoljuk őket, hanem felhasználva a kreativitásunkat összegyúrhattunk volna valami újat, valami frissebbet.
Még mielőtt jobban beleásnánk magunkat az Esti Kornél együttes világába, előbb a te fiatalkori élményeidre vagyok kíváncsi. Azt állítod, hogy az általános iskola vége felé sem tudtál még énekelni. Sokszor bennünk, laikusokban ott van az a kétely, hogy ez a fajta képesség nem tanulható. Ezek szerint mégis?
Gyakorolni nagyon sokat lehet. A nagy énekesek sem úgy kezdték, hogy kiadtak egy hangot a torkukon, és az már tökéletes volt. Nálam úgy kezdődött, hogy bíztam abban, hogy van egy jó alapom, és jó hallásom is volt hozzá. Éveken keresztül napi három-négy órát ordibáltam a szobámban. Ha egy könnyebb Queen-dal már ment, akkor addig kínoztam magam, amíg az eggyel nehezebb is sikerült. Látszólag sok energia és kitartás volt ebben, holott egyszerűen csak szerettem csinálni, és ennek köszönhető, hogy most elviselhető a hangom.
Kiskorodban, amikor még csak hallgatója voltál a rockzenének, melyik szférában képzelted el magad, ha a jövődre gondoltál?
Rockzenész akartam lenni. Akkor még a Sántakutya-vonalban gondolkodtam, és bár abban is lehetett volna fantázia, örültem, hogy az életem részévé váltak Kornélék. Az alapján, hogy mennyire zúzunk a koncerteken, ez is tud ugyananolyan húzós rockzene lenni, viszont érzem magunkban azt a frissességet, amit a Sántakutyában nem.
Tudatos emberként jellemzed magad. De ez a tudatosság hogyan tud érvényesülni akkor, amikor írsz?
A tinglitangli dalszövegekkel azért sem tudok mit kezdeni, mert nekem – és a zenekarban mindenkinek – a dalszövegírás minden esetben problémamegoldást jelent. Ha van valami nehézség az életünkben, azt terápiás jelleggel próbáljuk megfogalmazni. Ha ki tudod mondani azt, ami bánt, az már sokat segít a feldolgozásában. Sok embert megtalálunk, vagy ők találnak meg minket, akik hasonló helyzeteket élnek át, és jólesik nekik felismerni, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel.
A Rohadt eső című dalotok alapja egy általad írt versszöveg. Arról viszont nagyon kevés információ van, hogy néha verseket is írsz.
Régen volt olyan szándékom, hogy verseket írjak, később viszont rájöttem, hogy minden téren kielégít az, ha dalszövegeket írok. Ráadásul, ha megfogalmazódik bennem valami, az általában dallammal együtt szokott beugrani. Verset írni félelmetes: ott minden egyes betűnek a helyén kell lennie.
Ha már a költészet is szóba jött, beszéljünk egy kicsit az Esti Kornél dalszövegeinek világáról, amelynek líraisága kétségtelen. Azonban felmerül a kérdés, hogy ez a megformáltság mennyire tudatos?
Nem mondanám, hogy tudatos, egyszerűen csak ez jön. Ha tényleg lelkiismeretesen akarunk gondolkodni a világról, lelkiismeretesen akarunk gondolkodni magunkról, és mindezt minőségi formában szeretnénk megfogalmazni, akkor az ilyen lesz.
A szöveg líraisága szokott rontani annak az esélyén, hogy egy dalból sláger legyen?
Szerintem nem, bár mi egyre jobban törekszünk arra, hogy ne „költőieskedjünk” a szövegekben. Egyre letisztultabb dalszövegek kerülnek ki a kezeink közül. Azzal vagyok a legelégedettebb, ha a lehető leghétköznapibb szavakkal sikerül mély mondanivalót megfogalmazni. Nem szeretem, ha a szövegből az sugárzik, hogy a szerzője meg szeretné mutatni, hogy milyen tehetséges a szövegírásban.
„A művészetnek viszont szerintem feladata, hogy olyan lenyomatot készítsen az adott korról, amiben az emberek érzései is megjelennek.” Erre a gondolatodra reagált úgy Dodi, hogy amit csináltok, arra nem lehet azt mondani, hogy objektív. Mindezek ellenére a jó zene is olyan, mint egy jó vers: bárki hallgatja, azt érzi, hogy az elénekelt sorokat egy kicsit magáénak tudhatja, róla is szól.
Van ennek is egy tudatos technikája. Ha van egy konkrét élményanyagunk, amit fel szeretnénk dolgozni, akkor azt nem érdemes úgy megírni, hogy öncélú legyen. Le kell csupaszítani az élményt annyira, hogy gyakorlatilag csak azt az érzést írjuk le, amit kivált belőlünk az adott szituáció, hogy mások is könnyebben rá tudjanak csatlakozni. Ettől válik élővé egy szöveg.
Az utóbbi lemezek dalszövegeit amolyan workshop jellegű munkaként, közösen írtátok az együttes tagjaival. Szerintem ez nemcsak a csapaton belüli bizalmat erősíti, hanem az egyéni alkotóképességeiteket is fejleszti. Tanultok egymás visszajelzéseiből, kritikáiból.
Inkább úgy fejlődünk, hogy építő jelleggel, de nagyon kritikusan állunk egymáshoz, miközben tudjuk, hogy ebben semmi „egózás” nincs. Régen még erősködtem, ha nagyon hittem egy ötletemben, most viszont, ha a zenekarban hatból öten azt mondják rá, hogy nem jó, akkor tudom, hogy nem jó. Utólag ki szokott derülni, hogy a többségnek van igaza. Ez a fajta szövegírás is egy hosszú folyamat eredménye, sok év alatt, nagyon mély bizalomnak kellett kialakulnia közöttünk hozzá.
Ez úgy néz ki, hogy valamelyikünk hoz egy szövegkezdeményt, közösen gondolkodunk rajta, és a hiányzó részt együtt egészítjük ki. Felhúzzuk a mondandó ívét, és amikor megvan, hogy mit akarunk mondani, például a harmadik versszakban, akkor elkezdünk ötleteket bedobálni. És tízből kilenc ötlet ilyenkor nem jó. Tehát tízből kilenc ötletedre azt mondja ilyenkor a másik két ember (hárman véglegesítjük a szövegeket Lázár Dodival és Veres Imivel), hogy rossz. És nem az történik, hogy az előző kilenc ötlet elutasítása miatt megsértődünk, hanem örülünk, ha néha összejön egy jó. A legutolsó lemezünk dalszövegeivel már elégedettebb vagyok, nem szívom a fogam, amikor újrahallgatom őket. Ennek ellenére az is nagyon fontos nekem, hogy tudom, abban az állapotomban, azokkal a képességeimmel, amikor írtam egy-egy szöveget, a legjobbat akartam kihozni az egészből. Tehát nem szégyellem a korábbi esetlen megoldásaimmal írt dalokat sem.
Te melyik magyar zenekart érzed magatokhoz a legközelebb, melyik együttessel egészítitek ki legjobban egymást?
Az első mindenképp a 30Y. Kicsit már össze is bútoroztunk, nem mellesleg ugyanaz a menedzserünk is: Koncz Balázs. Ahogy elkezdtünk Beck Zolival együtt dolgozni a 2019-es müpás műsorunkon, egyre egyértelműbb lett, hogy elég hasonlók vagyunk. Aztán az is, hogy a többi Y-nal is. Sokat elárul, ha megjön a kedved, hogy hallgass egy zenekart, miután személyesen is megismered a tagjait. Akik még hirtelen eszembe jutnak, az mondjuk az Elefánt, de akár a Grabovskit is említhetném.
Az együttes nevét Kosztolányi fiktív alteregójától kölcsönöztétek. Ez a karakter mennyiben húzható rá arra, amit ti csináltok, képviseltek?
Készült erről egy film, Itt maradtam az éjszakában címmel lehet megtalálni a YouTube-on, és ezt a témát dolgozza fel. Nagyon jó barátunk, Bátori Gábor Jim (Sinco) forgatta. Az ötlet Beck Zolitól származik: fogalmazzuk meg pontosan, hogy mi a szándékunk ezzel, hogyan képviseljük ezt a karaktert. Alapvetően minden Esti Kornél-koncert arról szól, hogy vetkőzzük le magunkat a bennünk lévő Esti Kornéllá, hogy aztán ez a sok kis Esti Kornél együtt biztonságban érezze magát, és gondolkodás nélkül adja ki magából a feszültségeit.
A teljes interjú a Helyőrség.ma oldalon olvasható.
A nyitóképen Bodor Áron. Fotó: Magyari Lukács
