Horváth Szekeres István: A dög

Jó napot, köszön át románul az út túloldaláról a rendőr. Fiatal csávó, jóval fiatalabb nálam, arca csillog a verejtéktől, és majd kigyúl tányérsapkája alatt. Csípőre tett kézzel álldogál, éppen azzal a jó kis hellyel szemben, ahonnan stoppolni szerettem volna. Mert a helyet már idejövet kinéztem magamnak, hogy onnan majd egész kényelmesen találok majd valami fuvart hazafelé. Árnyék is van, egy félbetört villanyoszlop is hever a fűbe döntve, tisztára, mint egy nyóckeres buszmegálló. És jól belátható az országút, a bal felől érkező sofőrök már messziről láthatnak, és széles az útpadka, bőven van helyük lehúzni. Erre most itt ez a barom, most majd jól lebasz a rühese, villan belém, elküld a legközelebbi buszmegállóba, esetleg kizavar az állomásra, tudomisén… Évek óta tilos már a stoppolás, pénzbírság jár érte, többe kerülne, mint amennyit megengedhetek magamnak. Nem tudok róla, hogy bárkit is meghúztak volna ezért a szervek, de stresszel az egyenruha. Még mindig stresszel, szurkolok én már a temetőőr fekete zakójától is. Mert az egyenruha, az egyenruha, és menni kell, ha szólít valaki a tányérsapka alól, keresztül a tiloson, megyek én át a folytonos záróvonalon is. Ezért aztán szinte már élvezem, ahogy a szeme láttára, direkt az ő kérésére szabályt szegek. Már-már cinkosság ez, szinte egyenrangúak vagyunk így, kezdünk egy nívóra süllyedni. Jó napot, mondom, és derűs arccal nézek bele egyenesen a szemébe, hadd lássa a patyolat tekintetemen, bármiféle ártó szándék nélkül vagyok én itt, csak úgy ide pottyantott engem a gondviselés, aztán már itt sem vagyok, nincs is dolgom e tájon. Ő visszaköszön, szalutál, bemutatkozik: név, rang, egység. Nem kéri a papírjaimat, nem kéri, hogy igazoljam magam. Várok egy pillanatot, majd kezet nyújtok, Attila, mondom. Egy pillanatot tétovázik, aztán ő is kilöki a jobbját. Andrei mondja, és azonnal kiereszt a görcs a gyomromból. Látja ott, kérdi, és egy elgázolt kutyára mutat, egy döglött állatra. Belei széttrancsírozva, félig az aszfaltba passzírozva az egész állat. Frissnek tűnik a tetem, bundáját babrálja a szél, a legyek sem lepték még be, csak néhány darázs próbál belőle darabokat tépegetni. A szomszéd faluból jön, kezdenie kell a műszakot, magyarázza, de megtalálta itt az út szélén ezt a dögöt. És hogy nagyon sietek-e, kérdi. Mondom neki, naplemente előtt mindenképpen el szeretnék csípni egy alkalmi autót. Nincs nála a rádió, folytatja, a telefont meg nem veszi fel a kolléga, és hát itt ez a dög. Nem nagyon értem a szitut, de mondja is tovább: fertőzésveszély, miegymás, és legyek már olyan szíves, álljak meg ott, és senkit ne engedjek a maradványokhoz piszkálni. Ő addig szépen bemegy az őrsre, max. húsz perc oda-vissza, jönnek a kollégával, lapátot is hoznak, meg nejlonzacskót, és autóval elszállítják valahova azt a mocskot. Május van, késő délután, a hazajutáson kívül nem sok tervem van aznapra, hát miért is ne, gondolom. Kitüntetett helyzetbe kerültem így hirtelen, tehetek valamit a közjó érdekében, és ha el kell hárítani a bajt, hát rajtam ne múljon. Oké, motyogom, mire kezet nyújt, és katonásan köszön, hogy aszongya egészséget, majd szalutál és elindul a szomszéd falu irányába. Keszeg fiú, kissé görcsös a mozgása, mint aki egy mérettel kisebb vagy nagyobb egyenruhát kapott a kincstártól, és a cipője sem passzol rendesen. Néhány lépés után megfordul, integet, még mosolyog is hozzá, mintha hirtelen kurva nagy spanok lennénk ettől az egésztől. Visszaintek én is, ne mondja, geci vagyok, aztán felmászok a töltésre és leülök. Tűz a nap kegyetlenül, nincs nálam víz, és bármerre nézek, nemhogy üzlet, de falu sincs két-három kilométeres körzetben. De hát ez van, valahogy csak lesz, civilizáció vesz körül, nem itt fogok szomjan halni, és azt a húsz percet, míg visszatér ez a zsernyák a kollégával, már igazán kibírom. Akár el is háríthattam volna a megtiszteltetést, töprengek aztán, mert tényleg, mi a szent szart keresek én itt a két falu közötti senkiföldjén, egy döglött kutya társaságában? Meglep, hogy már a késztetést is érzem, hogy a darazsakat hajkurásszam a tetemről, már ott a kezemben a mozdulat. Faszom, motyogom félhangosan, nem egy hidegtál ez, vagy kisbaba, ez a természet rendje. A feladatra kell most koncentrálni, nem mellé verni, biztatom magam.  De hát miféle feladat ez, teszem fel magamban a kérdést, a dögre vigyázok vagy a dögtől óvom az emberiséget? Fogas kérdés… Ebben a pillanatban akár állhatnék is fel innen, mehetnék a francba, a magam dolgára. Mégis, miből gondolja egy rendőr, hogy csak úgy utasítgathat valami civilt egy ilyen feladatra? És egyáltalán: miért nem lehet ezt a dögöt magára hagyni, vagy arrébb rúgni az árokba, ahol majd szép csendben lebomlik, hogy cafatról cafatra hordják szét csendben a férgek meg a mindenféle állatok? Motorzaj zökkent ki a filozofikus mélabúból, és jobb kéz felől, hatalmas, fekete Mercedes érkezik. Fékez, lehajt oda, ahonnan egy fél órája még stoppolni szerettem volna, és megáll. A vezetői oldalon lassan leereszkedik a sötétített szélvédő. Harminc körüli, rendkívül ápolt csaj ül a volánnál, alaposan megbámul, végül azt kérdi, nincs-e valami baj, és hogy rendben van-e minden. Rendben, mondom, megvagyok, köszike. Hogy biztos-e, minden stimmel, folytatja. Miért, kérdezek vissza, honnan veszi, hogy valami gond van? Hát, csak olyan szerencsétlenül nézek ott ki, mint aki leesett egy teherautó platójáról vagy felborult a biciklije. Milyen bicikli, kérdem idegesen, hol lát ő biciklit? És most már alaposan megnézem magamnak ezt a nőt. Jó bőr, állapítom meg. Egy-két percig méregetjük így egymást néma csendben. Tetőtől talpig megnéz magának, és már végképp nem értem, mit szeretne. Az ilyen csajok nem nagyon állnak le cseverészni a hozzám hasonló arcokkal… Ha nincs ez a dög, és per pillanat amazon az oldalon stoppolnék, talán meg sem állt volna, gondolom. És továbbra is ott ül a volán mögött, pásztáz a szemével, cipő, nadrág, felső, fejem búbja, majd ugyanez fordított sorrendben. És tekintete, mint egy tőr, szinte félelmetes. Ezekkel a szemekkel csakis valami nagymenő lehet a csaj. Valahol több tucat vagy több száz ember dolgozik a keze alá, akik félnek tőle, mint az ipari áramtól. Ő maga a nagymenő, nem pedig egy nagymenő felesége. Azok a csajok nem ilyenek, mármint a nagymenők feleségei körül nincs meg az az aura vagy mi a fene, ami abból a fekete Mercedesből árad, és amitől szó szerint libabőrös leszek, és kínzó erekcióm támad. Egy fél óra múlva visszafelé jön, mondja egy kis szünet után, és akkor majd felvesz, ha addig nem találok fuvart. Eredetileg is abba az irányba mentem volna, válaszolom, csak hát itt ez a döglött kutya, ezt őrzöm per pillanat, és a tetemre mutatok. Most már azt szeretném, vegyen fel, erőszakoljon meg, üljön az arcomra, taposson az oldalamba a fekete csizmájával. Ezt csizmát most odaképzelem: fekete, fényes, és combközépig ér, neccharisnya, apró kis tépett farmer, a kesztyűtartóban meg fekete bőrostor, meg egy csíkra való kokain és öklömnyi ganja. Majd dobjon ki egy árok szélére, és nyugodt lelkiismerettel halok meg, totál kiürülve, mert minden fontos dolog kipipálva ebben a kurva, kibaszott életben! Ezt most nem mondom komolyan, szakítja félbe a flasht, és nevet, mintha a fejembe látna azzal a szempárral, és az autó sötétjében úgy ragyog tökéletes fogsora, mint valami billentyűzet egy szilveszteri bulin. Hát de, mondom most már én is röhögve, halál komoly! És röviden felvázolom neki a hátteret. Homlokát a kormánynak döntve mulat most már ő is. Életében nem hallott még ekkora baromságot, sőt életében nem hallott ennél jobb sztorit, lelkendezik, és a csuklója hajlatával óvatosan kitöröl néhány könnycseppet a szeme sarkából. Látszik rajta, nem hiszi, amit mondok, mert fejét csóválja, felbúgatja a motort, és még kiszól, hogy szevasz, bugris, majd ablak fel, és úgy lő be a forgalomba azzal a böhöm autóval, akár egy raliversenyző. Én meg ott maradok félárbócos fasszal, átizzadt pólóban, naptól izzó fejjel, próbálom összeszedni a gondolataimat, amikor valami puhán a vállamhoz ér. Felordítok a rémülettől, mert ezen a vidéken az ilyen érintés jelenthet pihenni vágyó pillangót, de kíváncsi medve orrát is. Ám csak egy légiesen öreg néni mered az arcomba vizenyős szemekkel. Kiskapa az egyik, nejlonszatyor a másik kezében. És vagy fél percen át, eszelősen bűvöljük egymást. Elnézést, mondom, azt hittem, hogy…, rebegem zavartan, és most már amiatt aggódom, nehogy itt, a szemem láttára vigye el az infarktus. Nem akartam megijeszteni a fiatalembert, rebegi cérnavékony hangon. Felállok a helyemről, mert talán segítségre van szüksége, meredek a töltés. Segítsek-e, kérdem. Nem válaszol, rám se hederít, összeszorított szájjal mered maga elé. Tessék csak megkapaszkodni, biztatom, és már nyújtom is az alkarom. De ő csak toporog egy keveset, majd egy kisportolt surmó fürgeségével, helyből lendül át a méteres árkon. A dögre mered, a kapa nyelével piszkálja, bele-bele rúg, mintha azt vizsgálná, él-e még az a félbeszakadt, fejenincs kutya. Ahhoz nem szabad nyúlni, vetem oda foghegyről, és már rogyok is vissza a fűbe, mert még mindig remeg a lábam. Aztán pont maga mondja meg nekem, kérdi, hogy mit szabad, mit nem? Most már a cipője orrával feszegeti a dzsuvás maradványt, ami hirtelen megadja magát és tompa, lucskos sercenéssel válik el az aszfalttól. A tetem alatt nedves folt, és a nedves folt körvonala mentén fehér húskukacok rángatóznak, nehéz dögszag szabadul ki a tarka bunda alól. Csak a reggelivel vagyok, de az is a torkomba ugrik, ezért köpök egy savanyút, majd elfúló hangon reccsenek az anyókára, hogy most aztán elég legyen ám. Hitetlenkedve néz, harcias tekintetétől már-már hivatalos személynek érzem magam. Az anyád picsája, mondja végül, jól megnyomva a pét, majd elindul. És jobbra-balra imbolyogva jár, sétabotként támaszkodik a hülye kis hagymakapájára… Micsoda emberek vannak, motyogom magam elé, meddig kell még vesződnöm ezekkel? Idejön, azt hiszi, csak úgy piszkálgatunk mindenféle út menti hullákat…, nem játék ez, kérem! Hanem fertőzésveszély, és az ilyesmivel nem játszunk ám! Látom magam kívülről, ahogy itt ülök a tűző napon, egy döglött kutya társaságában, és hát…, az igazat megvallva én is elküldeném magam a picsába. A napba hunyorgok, majd az időt csekkolom a telón. Másfél órája ülhetek már itt, saccolom, és a rendőröm még sehol. Egy pillanatra megérint a sanda gyanú, talán átvertek, és kurvára meg lettem én itt szívatva. Csakhogy vállaltam valamit, ami nem lett volna kötelező, kvázi önkéntes hatósági személy vagyok én itten, kérem! Hatósági megbízást teljesítek, éppen csak papírom nincs róla, de azon is segíthetünk! Belekotrok a zsebembe, és kezembe akad egy kitűző, amolyan badge, rajta a nevem, alatta csupa nagybetűvel: ELŐADÓ. Feltűzöm az ingem zsebére, teljesen mindegy, mit ír rajta, máris hivatalosabbnak tűnik a dolog. Közben a kanyart lesem, hallgatózom, mert újra motorhangot hallok. Egy kék Skoda Fabia közeledik, akadozva halad, rángat a motor, aztán elhallgat. A lendület éppen odáig viszi, ahol korábban a Mercedes állt. Recsegve húzza be valaki a kéziféket, nyílnak az ajtók, két negyvenes arc mászik ki az első ülésekről. A sofőr felnyitja a motorháztetőt, a másik csípőre tett kézzel megáll mellette, és rágyújt. Csendben beszélgetnek, a szemük sarkából rám is vetnek néhány pillantást. Halló, kiált át a cigarettázó. Kézmozdulatokkal kérdem, mi a gond, de nem állok fel, és persze úgy ülök, hogy messziről látsszon a kitűzőm. Dühösen végigmérnek. Majd csapódik a motorház teteje, most már a sofőr is rágyújt. Sutyorognak, és elindulnak felém, a mozgásukról lerí, akarnak valamit. Mondja, miféle alak maga, kérdi a sofőr, kértük, segítsen, erre itt tornázik nekünk. Erre nem tudok mit felelni. Megigazítom a kitűzőt, várok. Most mindketten csípőre tett kézzel állnak, csak az árok választ el bennünket. Aztán meglátják a kutya maradványait, a cipőjük orrával bökdösni kezdik. Ettől felkúrom magam. Azt hagyják ott békén, mondom határozottnak vélt hangon. Aztán miért, kérdi egyikük. Ki mondja ezt, tromfol a másik. Én mondom, szólok idegesen, feddőleg, és önkéntelenül is a kitűzőre mutatok. Na ne már, mondja a sofőr és közelebb lép, mindjárt az árkot is átugorja. A másik meg tovább rugdossa a dögöt, aztán talál egy pálcát, azzal piszkálja, szurkálja, döfködi. Mert maga ki a faszom, kérdi, de közben felém sem néz, el van foglalva a maradványokkal. Fertőzésveszély, válaszolom a sofőr szemébe nézve. Ezt ki mondja, kérdez vissza. Egy rendőr kért, hogy ne engedjek közel senkit, mondom neki fennkölt, hivatali hangon. Aztán te nem gondolkocc, kérdi fitymálóan, te csak ide kiülsz a sáncra baszogatni a népeket? Majd a kitűzőre mutat, és azt tudakolja, mit adok elő, mi vagyok én, valami mutatványos? A sofőr röhögni kezd. Valami bohóc, egy bazári majom, az vagy, állapítja meg. Köp egyet, a másik sóhajt, aztán visszabattyognak az autóhoz, beülnek, onnan bámulnak rám, mintha még mondani akarnának valamit. Végül beindítják a motort és elhajtanak. Kékes füstöt hagy maga után a Skoda, ködös felhőként lebeg még perceken át az én kiszemelt stoppos helyem fölött, ahová már belátható időn belül biztosan nem jutok át. Az időt csekkolom: két órája ülök a kánikulában egy péppé gázolt kutya földi maradványai mellett, és egyre biztosabban tudom, nem jön már ide semmiféle járőrautó. Talán a zsaru is csak egy jelmezes faszkalap, egy megkésett farsangi busó, színész vagy statiszta, aki erre rövidített egy görbe éjszaka után valami forgatásra, és volt még benne egy-két atmoszféra, ezért unalomból megszívatott. Talán rejtett kamera lapul valahol, vagy a kialvatlanság trükköz velem. A legjobb talán az lesz, ha most szépen felállok innen és csendesen átvonulok az út túloldalára, hagyom a dagadt dögöt másra, és keresek magamnak egy alkalmi fuvart, mielőtt egyéb turpisságok is ki nem derülnek. Senki nem viszi innen a dögöt sehova… Talán, ha arrébb rúgnám, be a ciherbe, a magas fűbe… Csakhogy az a két óra, mialatt én itt egy oszló tetemet vigyáztam, hát akkor az is kárba vesz, tehát mégiscsak maradnom kell, sütöm ki végül, mert valahogy csak lesz, valamerre majd csak alakulnak a dolgok. Mert a dolgok mindig alakulnak valamerre. Talán a hőguta se takarít el az élők sorából. Talán visszajön a nagy fekete Mercedes. Talán majd én is megbízok a magam során egy hozzám hasonló balfaszt, arisztokratikusan magamhoz intem, és ünnepélyes arccal a kitűzőre mutatva, átadom neki a stafétát.