A kiállítás labirintusszerűen építkezve, hét tematika köré szervezve tárja a néző elé ezt a páratlan anyagot, ami egyszerre válogat a Magyarországról elszármazott, külföldön világhírre szert tett, valamint az itthon maradt alkotók munkáiból, ugyanakkor nem feledkezik meg a jelenleg is alkotó, kortárs fotóművészekről sem. Ennek köszönhetően egyszerre teremtődik meg a diskurzus a jelen és a múlt, valamint a közel és a távol között is.
A hét tematikai egység nemcsak a gyakori műfajokat vonultatja fel, de a fotó mint médium sajátos jellegzetességeit, valamint eszközigényét is felvillantja. Ami azért is fontos, mert még mindig gyakori, hogy a fotóművészetet a képzőművészet határán kívülre pakoljuk, gyakran nem tekintünk rá magasművészeti kategóriaként. Ez a mostani kiállítás viszont sokat dolgozik azon is, hogy a médium végre megkapja a neki járó helyet a művészet területén belül.
A Mozdulat tematikába például főként olyan munkák kerültek, amelyek a pillanat megragadásáról szólnak. Az Itt és Mostot őrző képeket látunk is, amikor a fotósnak résen kellett lennie, és megtalálni azt az időpillanatot, amikor elkattinthatja a gépet. André Kertész Szatirikus táncosnőjének kicsavart mozdulata, lehetetlennek tűnő testhelyzete is a mozgás hatására jött létre. „Csak két expozíciót készítettem. (...) Az embereket csodás dolog mozgás közben fényképezni. Azt jelenti, hogy el kell kapni a megfelelő pillanatot: a pillanatot, amikor valami átváltozik valami mássá” – mondta Kertész a képről.
A város arcai egység egy adott időszakban mutatja meg a Helyet – „itt van a város, vagyunk lakói”, jut eszembe az ismert Cseh Tamás-sor –, miközben az itt bemutatott fotókból világosan látszik, hogy némelyik alkotó az adott helyszínt szeretné rögzíteni, mások pedig a teret appropiálják és saját mondanivalójuk szolgálatába állítják. Ebben a részben látható Moholy-Nagy László Építkezés műve, ami a Magyar Fotográfiai Múzeum egyik legértékesebb műalkotása, mivel az oeuvre-ben ritka ez a képméret. Izgalmas ezen a fotón az ívek és a szögek találkozása, absztrakt, konstruktivista alkotássá válik a szemünk előtt a valós látvány. Brassaï Le pont-neuf-ről készített felvétele ezzel szemben sokkal sejtelmesebb, teli van titokkal, misztikummal. De itt bukkanhatunk rá Czigány Ákos Egek-sorozatának négy darabjára is vagy Katharina Rotters Hungarian cubes szériájának néhány felvételére, amelyek a Kádár-kockákban rejlő esztétikát játsszák ki.
A Tájak a világ egzotikus helyeire visznek minket Rosti Pál képei segítségével, valamint felmutatják a természetben megbújó szabályrendszereket, például Veress Ferenc Vasúti töltés Bánffyhunyad és Sztána között felvételén, amelyen a négyzetes struktúrák izgalmasan vezetik a szemet. Pecsics Mária Cultura-sorozata másféle aspektusból ugyan, de szintén az ember és a természet kölcsönhatásait vizsgálja.
Egy intim térben Az erőszak arcai néznek velünk szembe: ezek a fotók egyrészt a háborúk momentumait dokumentálják, mintegy megőrzik a jövő generáció számára, bízva abban, hogy a korábban elkövetett szörnyűségek nem történnek meg újra. De vannak itt olyan fotók is, amelyek a világunk sötétebb oldalára irányítják a figyelmet; Don McCullin itt látható felvételei kijózanítólag hatnak, ráébresztenek minket arra, hogy Európa közepén élni micsoda kiváltság.
A Sorsok rész megmutatja, hogy a fotó milyen érzékenységgel képes az emberhez fordulni, megragadni egyetlen felvételen egy egész élet történetét. Korniss Péter felvételei a világ átalakulásának pillanatát rögzítik, a lét és a tradíció törékenységével szembesítenek minket, Roger Ballen Elzárás képe egy szürrealista kompozíció, amelyen a társadalom peremén élő ember szinte beleveszik a térbe, egy síkbeli, sötét foltként hat, lét és nemlét között lebeg.
Az Arcok között szerepel Maurer Dóra Önspirál műve, amelynek fontos motívuma az elrejtés/takarás, ami az alkotó későbbi műveiben is megjelenik, ugyanakkor az eltolás, forgatás, tükrözés is olyan motívumok, amelyek nemcsak ezt a felvételt, de Maurer más munkáit is izgalmassá teszik. Ugyancsak itt láthatjuk Edward Steichen Gloria Swansonról készített portéját is, amelyen a fényképezőgép elé függesztett csipkemotívummal hangsúlyozza „a sűrű bozót mögött leselkedő, zsákmányát figyelő nőstényleopárd tekintetét”.
Az utolsó egység a fényképezési eljárások sokféleségét villantja fel, miközben a vitrinben kiállított eszközök fotográfiai-történeti szempontból is végigkövetik a technológia fejlődését. Ez a rész világossá teszi azt is, hogy a fotós szeme és eszköze együttesen képes az adott felvétel elkészítésére vagy a valóság megragadására. Miközben a Trompe-l’oeil részben kiállított képek azt mutatják meg, hogy a fotós képes a valós látványt érzékien manipulálni, szinte már festői minőségekkel gazdagítani. Gábor Enikő az ablaka előtt levő árnyékoló résein keresztül fényképezte a külvilágot, Szabó Dezső pedig érzékenyen reflektál az első trompe-l’oeil mester, Lőrinczy György műveire, aki szintén eltávolította kompozícióit a valós látványtól.
Így tulajdonképpen e barangolás során bejárt úton a dokumentarista szándékkal készített felvételektől eljutunk azokig a képekig, amelyek a konkrét látványt olyannyira manipulálják, hogy a létrejött művet közelebb érezzük a festményhez, mint a fotóhoz.
A kiállítás a Millennium Háza – Neo Kortárs Művészeti Térben május 12-ig látogatható.
Fotók: Liget Budapest / Szabó Bence (MilleZen)
