A fa muzsikájáról mesél a hegedűkészítő

Fenyőillat és finom por

Némi bizonytalansággal nyomtam meg a csengőt. Sokáig semmi sem történt, mígnem odabent fordult a zárban a kulcs. Belépve – a félhomály dacára – nyomban világossá vált, hogy a megfelelő helyen járok: hegedűk, brácsák, csellók körben és a vágott fa mindent betöltő illata fogadott. Legalábbis az utcaszinten. Meredek, kanyargós lépcsőn jutottunk le a műhelybe. Mindkét oldalt javításra váró vagy már elkészült hangszerek várakoztak. Kevés és a legszükségesebb gépek foglaltak csak helyet a munkaasztal körül.

Amíg ismerkedtem a szerszámokkal, a hangszerészt életéről faggattam.

Ficsor Gergely érettségi után geográfia szakra jelentkezett, s mert nem vették fel, lett szakács-cukrász. Az iskolát elvégezte, bizonyítványt kapott. Csakhogy a papír nem egyenlő a hivatással. „Megvan a bizonyítvány, de én hangszerkészítő vagyok” – mondta meggyőződéssel, majd bemutatott néhány alapműveletet.

Korábban dobolt, s valahol a fejében ott motoszkált a gondolat: mi lenne, ha dobtesteket készítene? Másfél esztendeig járt műhelyről műhelyre, mellette rockszínpadépítőként dolgozott, kereste a helyét. Először gitáros műhelyekben próbálkozott, aztán egyszer belépett egy hegedűkészítő műhelybe. „Az illat, az egész környezet úgy megfogott, hogy már nem is akartam mást.”

Kézügyessége nem a semmiből jött. „Nagyapám szobrász akart lenni, végül textilipari mérnök lett, de mindenhez értett. Készített nekem számszeríjat, saját kivitelezésű elsütő szerkezettel.” A kétkezi alkotás öröme tehát korán beléivódott. A döntő lökést mégis egy mester adta: Draskóczy Gábor – ma Londonban élő, nemzetközileg elismert hegedűkészítő – vette maga mellé tanulónak. 

Úgy látta, lenne értelme megtanulnom a szakmát. Megbeszélte az iskolával, fölvettek, novemberben kezdhettem. Mivel ő akkoriban költözött ki Londonba, pár hónappal a kezdésem után új mestert kellett találnom. Így találkoztam későbbi mesteremmel, Magyar Józseffel.

A Zeneakadémia Hangszerészképző Szakközépiskolája után Angliába utazott továbbtanulni, Newarkba, Európa egyik legendás iskolájába. „Tudtommal én vagyok az egyetlen magyar, aki oda járt. Annyi a bibije, hogy nem végeztem el. Éjszaka egy raktárban dolgoztam, este tíztől reggel hatig, aztán kilencre mentem a suliba.” Noha nem végzett, amiért ment, azt elhozta: szemléletet, a fegyelmet és a faanyag iránti alázatot.

A fa muzsikája

Vélhetően nem én voltam az első, sem az utolsó, aki feltette a kérdést: tud-e hegedülni? „Tudok valamennyire, de koncertet nem fogok adni” – árulja el. Nála a muzsika nem az ujjaknál kezdődik. „Én a fával dolgozom. A munka azzal a mozzanattal indul, hogy kiválasztom a faanyagot, és azzal ér véget, hogy odaadom a zenésznek a kész hangszert. Tehát nyilván egészen máshogy hallom, az egész folyamaton keresztül, végül pedig, amikor én is meghallom a hangszer hangját, nyilván egy profi zenész húzza, hiszen ez egy profi hangszer, aminek nem az én kezemben kell szólnia – magyarázza. –

Hangja, úgymond, előtte is van. Ha megkopogtatjuk, ha megsimítjuk a fát. De a fontos az, hogy a fa kiválasztásától a gerenda kialakításán át a vastagsági méretekig minden döntés befolyásolja a hangot. A húrok csak a legvégső fázis. A fa beszél útközben is.

Ebben a beszédben türelem lakik. „Egy hangszernek idő kell. Egy óra, egy hét, egy hónap alatt érik a hangja. Ha valaki új hangszert vesz – ami szerintem klassz dolog –, évek alatt bele tudja tenni a saját hangját. Olyan ez, mint egy fehér vászon: újonnan üres, aztán a használó fest rá.”

A hegedű tetőlapja lucfenyő. A fenyőfa a magaslatokat szereti, az Alpok száraz–hideg levegőjét. „Akkor a legjobb a fa, ha minél inkább ki van téve az efféle időjárásnak. Vannak kifejezetten hangszerfára szakosodott kereskedők. Régebben főleg román fa volt elérhető, ma sok az osztrák, olasz alpesi.”

A hangszer háta, nyaka és kávája jávor. „A jávor esetében a bosnyák anyag nagyon keresett.” A fekete fogólap ében. „Az ébenfa lassan nő, és fogyóban van. Ahogy a pernambuco, avagy brazilfa a vonóknál. A mestervonók kizárólag abból készülnek. Már óriási a hiány, ami alternatívák keresésére kényszerít.”

A sorozatgyártás csábítása a hegedűnél is kecsegtet. „Géppel elkészíteni még nem tudnak hegedűt. Annyira sokrétű a folyamat, hogy gyárban is rengeteg ember dolgozik rajta: valaki csak F-lyukat vág, valaki nyakat illeszt. Akadnak keletről jövő hangszerek, egyre jobb minőségűek is, így pár tízezer forintért kapni gyerekhegedűt tokkal, vonóval. De én még mindig hiszem, hogy amit én adok, az a hangszer egy kicsit én is vagyok – vagy nem is kicsit.”

Elsőre barokk hegedű

Az első hangszer, pontosabban az elsők ott függenek az utcai bejárattal szemben – mondhatni, fő helyen. „Ez az első – mutatja. – Barokk hegedű, dupla berakásokkal. Elborult kísérlet volt: tanulóéveim elején raktam össze. Ma már az ötvenedik hangszernél tartok. A második és harmadik hangszer összehasonlító kísérlet volt a szakdolgozatomhoz: ugyanazt a modellt megcsináltam modern és barokk változatban is. Mindent én készítettem: lábat, kulcsokat, faragott húrtartót.”

A hegedű mellett a műhely őrzi Gergely brácsáit, csellóit.

„Nagyon szeretem mind a három hangszerfajtát. Az eddigi körülbelül ötven hangszerből négy cselló. Eddig. Emlékszem, amikor a második csellómat csináltam, az nem tartott túl hosszú ideig. Néhány hónap alatt elkészült, annyira beleszerettem az első készítése közben.”

Hagyomány és újítás

Az alkatrészeket, elemeket mustrálgatva felmerült bennem a kérdés: vajon a több száz éves hagyományokat nem lehet felülírni? Újítani formában, anyagban?

„Voltak és vannak próbálkozások, csak az is kérdés, keresik-e. Mindeközben megvan a tradíciója. Az igazat megvallva nekem nagyon tetszik, hogy az a mai világban is képes értékként megmaradni.”

Ha már tradíció, a Stradivari, a Guarneri, az Amati hegedűk értékét a hangszer vagy a műtárgy volta adja?

„A nagy nevek már a saját korukban is jók voltak. Ugyanakkor rengeteg régi itáliai hangszer pedig nem jó. Ahogy ma is vannak kevésbé jók és egészen kiválóak. A Stradivarikat gyakran bankok vagy múzeumok adják ki nagy zenészeknek.”

Nyilván lehet kópiát készíteni. „Lehet replikát készíteni, vagy dolgozni egy régi forma alapján. Attól még a hangszer a készítőé marad, benne van a saját egyénisége. Hacsak nem az a cél éppen, hogy megszólalásig hasonlítson.” Az már-már hamisítás. „Bizonyos rétegeket át lehet verni vele” – jegyzi meg Ficsor Gergely.

A lényeg mégis az, hogy az új hangszerben ott az alkotója, az anyagok kiválasztásától minden kézmozdulatán keresztül, amíg meg nem szólal a hegedű, ami akkor sincs készen, hanem folyamatosan születik a zenésszel együtt.

Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu