Csorba Csilla előtt több pálya is nyitva állt: jogot végzett édesapja ügyvédként képzelte el, a vegyész nagybácsi hatására azonban lehetett volna kémikus is. Francia szakos gimnáziumba járt, kiváló tanárnőjének köszönhetően nagyon megkedvelte ezt a nyelvet. Aztán a döntés végül hirtelen született meg: történelem–francia szakra ment, hogy később tanárrá válhasson.
Az egyetemi évek alatt a történelem vált számára fontossá: nagy tanáregyéniségekkel találkozott, akikkel jó kapcsolata alakult ki. A professzorok közül kiemelkedik Szabad György alakja, aki az 1970-es években 19. századi történeti diákkört is indított, amelynek E. Csorba Csilla lett a vezetője, valamint ennek kapcsán ismerte meg a férjét, Erdődy Gábort is.
Szabad György ajánlásával került a PIM-be. Vizsgaszerű felvételin kellett megfelelnie, majd a beiktatásakor fel kellett esküdnie, hogy elkötelezetten és legjobb tudása szerint fogja szolgálni az intézményt.
„Máig úgy érzem, hogy ez nem volt hiábavaló dolog, hiszen ennek az eskünek volt egy belső tartalma.”
A PIM-ben már ekkoriban is nagy formátumú személyiségek dolgoztak. A legnagyobb hatással Baróti Dezső volt rá: ő nyugati példák mentén értelmezte, hogy mi az irodalmi kiállítás, annak feladatát interdiszciplinárisan is meg tudta fogalmazni.
A másik fontos „mentor” W. Somogyi Ágnes volt E. Csorba számára. A gyűjtemény ismeretét és szeretetét, a feldolgozás módszertanát tőle sajátította el. Az ő révén értette meg, miért fontos, hogy egy muzeológus a műtárgyak közelében legyen, megtapinthassa, láthassa azokat. Arra is rávilágított, milyen lehetőségeket ad az ember számára egy-egy hagyaték ismerete, feldolgozása.
1977-ben az Ady Endre születésének 100. évfordulójára emlékező kiállítást W. Somogyi Ágnes rendezte. „Ági olyanfajta vizuális invenciókkal fogott neki ennek a munkának, ami korábban nem volt jelen az irodalmi muzeológiában. Páratlan volt, hogy kortárs képzőművészeket is bevont ebbe a diskurzusba. Akkor jött létre az úgynevezett Ady-oltár, így egy konkrét mű létrejöttét is megtapasztalhattuk.”
Az Ady-évforduló meghatározó volt abban is, hogy E. Csorba szűkebb szakterülete a fotótörténet lett.
Az 1980-as évektől kezdve a múzeumban dolgozott Flesch Bálint is, általa pedig azok a kortárs képző- és fotóművészek is a PIM közelébe kerültek, akik akkor alakítói voltak a művészeti életnek. Ahogy E. Csorba visszaemlékezik: ez számára nagyon új volt, egy avantgárd társasággal találkozott. A kapcsolati hálónak köszönhetően több alkalommal kortárs művészek performanszai nyitották meg a kiállításokat, olykor pedig részt vettek a tárlatok vizuális anyagának létrehozásában is.
A hetvenes években gyakran járt a Magyar Fotóművészek Szövetségébe (akkoriban a Magyar Fotográfiai Múzeum teljes anyagát itt őrizték), ahol kisebb ösztöndíjakkal támogatták a kutatásait. Ennek köszönhetően 1977-ben E. Csorba nyithatta meg a Műcsarnok Székely Aladár-kiállítását, majd a Tegnapok és holnapok árján tanulmánykötetben megjelenhetett az Ady-ikonográfiája is.
A kilencvenes években muzeológiát is tanított.
„A muzeológia nagyon komplex tudományág. A műtárgy szeretete azonban alapvető. Úgy gondolom, ezek komplex látása, kezelése, feldolgozása, közzététele és a közösséggel való megismertetésének a legszélesebb módozatai éppúgy az irodalmi muzeológia része, mint a tudományos feldolgozásuk.” Szerinte ez a fajta diszciplína addig él, ameddig a nyelvnek és az irodalomnak súlya van a társadalom életében.
E. Csorba Csilla négy évtizede dolgozik a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
„A legfontosabb a közösség volt: enélkül nem maradtam volna itt. Olyan egymásra figyelő, kreatív csapat dolgozik itt, akiktől sokat tanultam, és akik nélkül nem nagyon tudtam elképzelni az életemet.”
A PIM olyannyira az élete részévé vált, hogy bármikor, csukott szemmel és sötétben végig tud menni az összes termen. „A falak tapintása is benne van a kezemben.”
A teljes interjú itt hallgatható meg.
Forrás: PIM blog
