A filmiparnak befellegzett, ha ilyen idióták próbálják menteni

A Covid után egy halom film készült a mozi varázsáról. Hollywood persze mindig is imádta saját magát ajnározni, de a filmszínházak újranyitásakor olyan filmek lepték el a mozikat, mint például Damien Chazelle Babylonja, amely az aranykor varázsát idézte meg, Steven Spielberg a saját útjáról mesélt, amely a filmrendezésig vezette (A Fabelman család), de készültek még olyan alkotások is, mint Sam Mendes Empire of light című filmje, ami egy mozitulajdonos és beosztottja kapcsolatáról szól, vagy Pan Nalin Last film show című felnövéstörténete. A nézők komótos tempóban tértek vissza a mozikba, miközben a streamingcsatornák megizmosodtak, megsokszorozódtak, és a stúdiórendszer teljesen átalakult.

Kevesebb mint hat hónappal azután, hogy a HBO bemutatta A franchise című szatírát, amely egy nehéz helyzetben lévő filmes stáb szemszögéből mutatja be a színfalak mögötti harcokat, az Apple TV+ előrukkolt A stúdióval, amely egy csúcson lévő filmstúdióvezér nehézségeire összpontosít. Az időzítés remek: a 2023-as SAG és WGA (színész- és írói szakszervezetek) sztrájkjai által előidézett iparági átrendeződést követően Seth Rogen szériája egyfajta tisztelgésként is értelmezhető a kreatív szakemberek és filmipari alkotók előtt, akik próbálnak boldogulni ebben a kereskedelmi érdekek diktálta bizniszben, de közben fel is mutatja a középső ujját a streamingplatformok és mindenféle pénzemberek arcába, akik csupán számokat akarnak látni, és eközben aláássák a filmművészetet.

Teljes a zűrzavar: manapság már senki sem tudja, hogyan kell filmet forgalmazni. Az internet felfalja a közönséget, a politika pedig már mindenbe befurakodott. A művészet és az eladhatóság közötti háború persze mindig is kiélezett volt, és Seth Rogenék szerint egyúttal ez a küzdelem tulajdonképpen baromira vicces is. A sztori szerint a kitalált Continental stúdióban a neurotikus – és magát megrögzött cinefilnek, a mozi megmentőjének tartó – új stúdióvezető, Matt Remick (Rogen) lép a kirúgott veterán Patty (Catherine O’Hara) helyébe. Főnöke, Griffin Mill (Bryan Cranston) vezérigazgató nagyon bízik Mattben, aki egyúttal keményen dolgozó asszisztensét, Quinnt (Chase Sui Wonders) kreatív vezetővé lépteti elő, míg korábbi társvezetője és legjobb barátja, Sal (Ike Barinholtz) csalódott, hogy nem ő kapta meg a munkát.

Az első epizódban Griffin megbízza Mattet egy Kool-Aid film elkészítésével – hiszen ha a Barbie egymilliárdot hozott a konyhára, a határ a csillagos ég, nem igaz? Matt morális nézetei megkérdőjeleződnek, végül még az általa bálványozott Martin Scorsese-t is csúnyán át kell vernie. A tízrészes évad során Mattet folyamatosan próbára teszik: zöld utat kell adnia színvonaltalan, pénzhajhász kasszasikereknek és hasmenéssel fertőző zombitörténeteknek, miközben rövid pórázra kell fognia Oscar-díjas filmesek vízióit vagy éppen azzal kell sakkozni, hogy hány fekete színész optimális, és hány lenne már rasszista a stábban.

A stúdió szerkezete epizodikus, főként Mattet és Salt követi nyomon, amint különböző, a Continental által finanszírozott helyszíneken forgatási kalandokba keverednek, főleg más filmesek és színészek legnagyobb bánatára. Legnagyobb erőssége, hogy az egoista felső vezetőket – és olykor a maguktól elszállt sztárokat – a rendszerszintű probléma részeként ábrázolja.Tisztán látjuk, hogy ezek a döntési pozícióban levő emberek mennyire elszakadtak a valóságtól, ami kihatással van a művészekre is.

A forgatókönyv csúcsra járatja a cringe comedyt: a szatirikus humor és a valóságban is elképzelhető ámokfutás között olyan vékony a határ, hogy szinte alig látszik. Rogen, Evan Goldberg, Peter Huyck, Alex Gregory és Frida Perez társalkotók pedig örömmel tisztelegnek a műfajok és filmtechnika különböző variációi előtt: az egyik epizód például egy noir stílusú krimit mutat be, amelyben egy eltűnt filmszalag lesz a főszereplő a szintén magát alakító Olivia Wilde forgatásán, egy másikban pedig Sal és Quinn macska-egér csatája zajlik.

Az évad fénypontja talán a második epizód, amelyben Matt ellátogat az Oscar-díjas Sarah Polley forgatási helyszínére, miközben a nő egy egysnittes felvételt próbál készíteni sztárjával, Greta Lee-vel. Matt minden felvételt megzavar, próbára téve Polley türelmét, miközben Sam Mendes 1917-éhez hasonló operatőri bravúrját láthatjuk a képernyőn.

Ami a színészi alakításokat illeti, ez tényleg az a sorozat, amelyben minden résztvevő lubickol – a legviccesebb talán a hírhedten kedves Ron Howard agresszív dühkitörése, de Zoë Kravitz is nagyon hihető az álszerény, kifelé laza, de valójában díjra éhes alteregója alakításában. A stúdió pedig azt szeretné, hogy a nézők úgy érezzék magukat, mintha csak egy turistaúton lennének Matt-tel mint idegenvezetővel, aki minden hollywoodi ajtót szélesre tár előttük.

A stúdiót olyan nézni, mint amikor Leonardo DiCaprio a Volt egyszer egy… Hollywood vége felé a tévéjére mutogat újra és újra: annyi híres embert, ikonikus helyszínt és eseményt ismerünk fel minden epizódban. A Beverly Hiltontól a Golden Globe báltermén át a CinemaCon színfalai mögötti helyekig azt az érzést kelti, hogy ott vagyunk, ahol a csoda történik, a mozi csodája, és noha a fogunkat összeszorítva várjuk, hogy Matt éppen mit fog elbaltázni, vagy éppen hogyan ment meg egy helyzetet nekünk, filmrajongóknak. Ha végzetes hibát ejt, akkor neki annyi – nincsenek többé bulik Charlize Theronnál, vagy hátbaveregetős filmvetítések Anthony Mackie-vel.

Rogen eléri, hogy kiröhögd, de slampos, kínos filmmoguljával valahol mégis együtt tudsz érezni. A stúdió elég niche ahhoz, hogy nagy tömegekhez szóljon, ám az elszántabb filmrajongóknak igazi csemege – és ahogy a temérdek Emmy-díj is bizonyítja, Hollywood még mindig nem tud betelni saját magával, még akkor sem, ha ezúttal rajta csattan a poén.