Hogyan néz ki egy művészeti doktori? Mi a témád?
2021 őszén kezdtem el újra a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre (MOME) járni, a DLA-t (a PhD megfelelője a művészeti képzésben – a szerk.) szeretném megszerezni. A négyéves képzés során a hátránykompenzáció témáját vizsgálom. A miskolci műhelyben egy évtizede vagyok foglalkoztatója autistáknak, az eredeti terv szerint annak a módszertanát szerettem volna átültetni Tisza melletti, túlnyomórészt romák lakta településeinek fejlesztésébe. Foglalkoztatók létrehozását terveztem, amelyekben tartósan munka nélküli vagy megváltozott képességű fiatal felnőttek felzárkóztatása lenne a cél. Ez a terv folyamatosan formálódik, de a lényege változatlan: a mélyszegénységben, periférián élők segítése, kedvezőbb helyzetbe hozása.
A roma felzárkóztatás ügye igen nagy feladat. Miért pont ebbe az irányba indultál el?
Az érintettségem okán már nagyon jól ismerem az autizmus területét, ahol az operatív feladatoktól kezdve a terméktervezésig és a nagyobb, koncepciózusabb tervek létrehozásáig sok mindennel foglalkoztam. Már több mint tíz éve mozgok a civil szektorban különböző minőségekben, ezért azt gondolom, hogy az így megszerzett kompetenciáimat ezen a területen is tudnám kamatoztatni. Ráadásul olyan személyiség vagyok, aki mindig keresi a kihívásokat. Szeretem új dolgokban kipróbálni magam, ezért gondoltam arra, hogy ebbe az irányba induljak el.
A dizájnerek körében van tendencia arra, hogy társadalmi ügyeket karoljanak fel?
Amikor elkezdtem az úgynevezett social designnal, annak is elsősorban a disability, azaz fogyatékossági részével foglalkozni, még nagyon kevesen voltunk ezen a területen. Mára viszont a nyugati egyetemekhez hasonlóan már a MOME képzési struktúrájában is jelen van ez a modul. Kinevelődött egy olyan generáció is, amelynek tagjai tanítanak a témában vagy a saját praxisukban ilyen projekteket is csinálnak. Tehát van előrelépés, és jó látni, milyen sokszínű terület a social design.
Az autizmus a családi érintettségem okán az egész szocializációmat átszőtte: a bátyám autista, és a szüleim több más érintett családdal együtt létrehozták a Miskolci Autista Alapítványt, amelynek édesanyám sokáig vezetője is volt, így sokat mozogtam abban a közegben. Ez nagyban befolyásolta a személyes és a szakmai útkeresésemet is. Az elhivatottság, az alulról való építkezés képessége abszolút megtalálta a helyét a dizájneri tevékenységemben is.
A MAACRAFT szociális foglalkoztató műhelyben a terveid alapján autisták készítenek dizájnertárgyakat. Hogyan működik ez a műhely?
Az alapítvány részeként működünk, húsz fő foglalkoztatására van engedélyünk. Jelenleg 16-an dolgoznak nálunk, akik autisták és/vagy értelmi sérültek. Három szakember felügyeli a műhelymunkát, a menedzseri feladatokat, a tervezést én végzem. Tíz éve hoztuk létre a műhelyt, azóta nagyon összeszokott, baráti közösség jött létre.
Ebben a műhelyben dolgozik a bátyád is?
A műhelyben olyan részfeladatok, sok esetben monoton folyamatok zajlanak, amelyek őt nem elégítik ki. Van olyan, aki tíz éve gyakorlatilag ugyanazt a pár mozdulatot végzi, mert az passzol az autizmusához. Az autistáknál nagyon kedvezőtlen hatással is járhatnak az ismétlődő, repetitív feladatok, de legtöbbször inkább megnyugtató, flow élményt adnak nekik. A rugalmasságuk jellemzően nagyon rossz, nem alkalmazkodnak könnyen a változásokhoz, ezért az ismert munkafolyamatok biztonságérzetet nyújtanak számukra. A bátyám, Bence jól funkcionáló autista: támogatott lakhatási programban önállóan él a barátnőjével, félállásban portásként dolgozik. Jók a szociális képességei, ezért remekül ellátja a feladatait. Bizonyos felelősséggel is jár a munkája, és ez boldoggá teszi.
A műhelyben előállított termékeket hol értékesítitek?
Az elmúlt években viszonteladókkal is próbálkoztunk, külföldre is szállítottunk, ma már elsősorban a webshopunkon keresztül értékesítünk. A célközönségünk a 25 és 65 év közötti nők, de nem feltétlenül a szociálisan érzékenyek: a vásárlóink sokszor nem is tudják, milyen történet áll a termékek mögött. Van egy B2B vonalunk is: cégeknek értékesítünk tárgyakat nagyobb tételben, akár egyedileg logózott termékeket le tudunk gyártani. Tavaly rendesen csúcsra lett járatva az értékesítésünk, nagyon jó eladásokat tudtunk hozni. A jelenlegi keretek között nem is nagyon tudunk több megrendelést teljesíteni.
Amikor terméket tervezel a műhely számára, mi a fő szempont? A művészi érték, az eladhatóság vagy a megvalósíthatóság?
Azt szoktam mondani, hogy a műhelyből kikerülő tárgyak azért néznek úgy ki, ahogy, mert az adott körülmények között, eszközökkel, csapattal ilyeneket tudunk előállítani. A tervezést alárendelem a lehetőségeknek, nem próbálok a munkatársakra tőlük idegen dolgokat erőltetni, hanem együtt dolgozunk a megvalósításon.
Általában én hozom az ötletet, például hogy készítsünk női táskát vagy kutyaágyat, a termékfejlesztés viszont már a műhelyben, a többiek bevonásával történik. Azaz nem prototípussal jelenek meg náluk, hanem együtt határozzuk meg a termékeket és a gyártási folyamatokat is. Az is fontos szempont, hogy a tárgyaknak ne legyen túl nagy anyagigényük, és lehetőleg természetesek is legyenek, minél kisebb ökológiai hatással járjon a termelésünk. Ez nagyon izgalmas és sokak számára szokatlan tervezői álláspont.
A Perceptual Thinkers vagy a Sensorism projektekre is igazak a fentiek?
A Perceptual Thinkers ruházati termékvonal esetében inkább volt lehetőség esztétizálásra, de ami még fontosabb: nagyon direkt módon tudtam bennük feldolgozni azokat az élményeket, amelyek az évek során értek.
Az alapítványnak bentlakásos része is van, ahol autista felnőttek élnek. Ott lakik többek között Bazsi, akinek az autizmusából fakadó taktilis érzékenysége olyan kirívóan erős, hogy még a ruha érintése a bőrén is diszkomfort érzetet okoz neki, ezért folyton vetkőzni akar, letépi magáról a ruhadarabjait. Miatta régi tervezési kihívás számomra, hogy olyan darabokat készítsek, amelyek anyaga kellemes érzetet ad, így Bazsi is tudja őket viselni. A vele való kooperáció nagyjából tíz-tizenkét prototípust eredményezett már, de még mindig nem sikerült számára a tökéletes öltözetet megalkotnom.
A Sensorism projekt keretében létrehozott táska révén azt a kérdést próbáljuk megválaszolni, hogy lehet-e a technológia és a divat összeolvasztásával az autisták kommunikációját segítő eszközt létrehozni.
A táskában van egy hardver, amelyet a különböző hímzésekkel ellátott szöveten keresztül lehet nyomkodni. A mikrokontroller kommunikál a telefonos applikációval, amit szintén mi fejlesztettünk. A táska így háromfunkciójú. Egyrészt segít a kommunikációban előre betáplált üzenetek küldésével, ez elsősorban a nem beszélő autisták számára hasznos. Különböző hangmintákat, fehér zörejeket és ASMR-hangokat is elő lehet belőle hívni, amelyek stimulatívak vagy éppen megnyugtatók a felhasználó számára. Olyan hangsora is van, amellyel zenét lehet komponálni. A táska célja az, hogy az autisták számára kedvező fiziológiai vagy mentális hatásokat érjünk el vele.
A táskát már a Moholy-Nagy-ösztöndíj keretében tervezted. Milyen fázisban van a fejlesztése?
Az eredeti ötletet már tovább is fejlesztettük. Például változtattunk a táska anyagán, így sokkal jobb fogásélményt ad, és tartósabb, könnyebben tisztítható is, mint a korábbi változat. De ahogy most látom, még legalább három-négy fázis benne van a projektben, mert mindig felmerülnek olyan új szempontok, igények, amelyek miatt soha nincs vége a fejlesztésnek. A jelenlegi változat már kész, így most olyan intézményt vagy befogadó családot keresek, amely/akik segítségével hosszú távon lehetne tesztelni a működését.
A Perceptual Thinkers nevű ruhakollekciód bekerült az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe. Ez hogyan történt?
Számomra is váratlanul érkezett a megkeresés, hogy szeretnék megvásárolni és archiválni a ruhákat. Nagy megtiszteltetés volt bekerülni a gyűjteménybe; remélem, hogy ha egyszer létrejön, egy kortárs dizájnkiállításon láthatók is lesznek. Vannak köztük olyanok is, amelyeknek nincs különösebb autista vonatkozásuk, inkább esztétikai értelemben érdekesek. Viszont különböző megkötős, feszíthető anyagból készülő darabok is a kollekció részei, amelyek egy-egy személy szenzoros érzékenységére, adottságaira lettek szabva, ezért a ruhák mindegyikét autistákról neveztem el. Ahogy az összes többi projektemmel, így ezzel is az a fő célom, hogy eltüntessem a határokat autisták és nem autisták között. Az öltözködés révén pedig ez könnyen megvalósulhat.
Jelenleg mivel foglalkozol?
A Sensorism projekt keretében létrehozott táskát szeretném minél előbb tesztelni. Emellett folytatom a doktorit, és természetesen csinálom a műhelyt is, ami az év végi, év elejei leállás után most indul be újra. A webshopot fejlesztjük, mert egy kicsit elavult már. Az alapítványnál is sok feladatom van: pályázatírásban, szakmai tervek összeállításában szoktam nekik segíteni. Idén harmincéves az intézmény, ebből az alkalomból szakmai kiadványt fogunk összeállítani a jó gyakorlatokról, tapasztalatokról, személyes történetekről.
Rengeteg szálon kapcsolódsz az autizmushoz. Soha nem érezted úgy, hogy sok, hogy érzelmileg elfáradsz tőle?
Dehogynem, már legalább tízszer kiégtem. Ugyanakkor tudom, hogy nekem ez életre szóló kötelességem. Ha az alapítvány és a műhely nem lenne, a bátyámról akkor is gondoskodnom kellene. Az édesapám már tíz éve nem él, és az édesanyám sem lesz már fiatalabb. A szüleim nagyon tudatosan készítettek fel arra, hogy Bencére mindig oda kell figyelnem. Ezt egy ideig, főleg tinédzserként tehernek éreztem, ám mára már elfogadtam, és természetes része lett az életemnek. Sőt jó adag büszkeséget is érzek Bencével kapcsolatban: hogy milyen szépen ellátja magát, hogy önállóan és jól működik a hétköznapokban. Ráadásul az, hogy az ő világával foglalkozom, számomra is csomó pluszélményt nyújt, és értelmet ad az életemnek.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
