Több színház is az anyagi ellehetetlenülés szélén áll. Hogyan látja: zenekarok is kerülhetnek hasonlóan nehéz helyzetbe?
Sajnos tudomásul kell vennünk, hogy a művészet – a történelem során – soha nem volt biztonságban. Aki kulturális értékteremtésre adja a fejét, elsősorban abból a szenvedélyből teszi, hogy másoknak adjon. Hogy megénekelje, ábrázolja, elmesélje a világot, amiben él. Tehát a művészetet maga a társadalom tartja el, és ez bizony alapvetően függő viszonyban van az adott társadalom szellemi igényeivel, annak nívójával. A politikában is egyszerű emberek vannak, nem istenek, akik a társadalom egészéért vállalnak felelősséget. Nem várhatjuk el tőlük, hogy a művészek fejével gondolkodjanak. A politika világában az előrehaladást elsősorban anyagi források által képzelik el, míg a művészet világában a szellem és a lélek fejlődése áll a középpontban. Nekünk az a dolgunk, hogy jól tudjuk elmagyarázni azt, hogy csak az anyagi és a szellemi javak és értékek egyensúlya képes a világot fenntartani. Most az egyensúly felbomlásának vagyunk tanúi. A folyamat már régen kezdődött, de jelenlegi szakaszában a világ fennmaradása is kockára kerülhet. Az elmúlt harminc évben komoly kulturális hanyatlás következett be. „Kultúra annyi, mint tanulás: megszerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszteni könnyű” – ahogyan Kodály Zoltán fogalmazott.
Miben nyilvánul meg ez a hanyatlás?
Az igénytelenség tobzódásában. Ez mind értékválasztás: ha egy fiatal összegyűjt húsz-huszonötezer forintot, eldöntheti, hogy egy fesztiválon vagy sportcsarnokban ugrálva költi el, vagy színvonalasabb kulturális program után néz. A kulturális igényesség rendkívül fontos. Ahhoz, hogy igazi élményt kaphassunk egy könyvtől, nem elég felületesen beleolvasnunk, meg kell értenünk, bele kell kerüljünk a világába. Ha egy Beethoven-szimfónia háttérzeneként zümmög körülöttünk, hidegen hagy. Ha viszont figyelemmel hallgatjuk, biztosan lesz olyan rész, amit újra szeretnénk hallani, aztán egy másik ragad magával – az eredmény az lesz, hogy sokkal gazdagabb emberek leszünk, mint előtte. Ez a választás tétje. Valamit valamiért. Az életre szóló tanításért, élményekért küzdenünk is kell.
Ennek kialakításában az alkotóközösségeknek is felelősségük van. Ön több mint tizenöt éve vezet egy szimfonikus zenekart.
Én arra kaptam megbízatást a magyar államtól, hogy abból a forrásból, amelyet a Concerto Budapest számára biztosít, minél magasabb kulturális értékeket hozzak létre. Viszont a források elosztásában alapvető szemléletváltásra van szükség. Az elmúlt húsz évben az kapott több támogatást, aki több munkavállalót tudott felmutatni, vagy több előadást, koncertet szervezett. Ennek szélsőséges példája, hogy a Magyar Állami Operaház a világ legtöbbet játszó színháza akart lenni, ami szerintem teljes tévút. A legmagasabb művészi célokat nem lehet mennyiségi szempontoknak alárendelni, ezen a szemléleten gyökeresen változtatnunk kell. Az Operaház költségvetése nagyságrendileg megegyezik a 18 magyar szimfonikus zenekar költségvetésével. A nemzeti kulturális érdek az, hogy a művészeti szervezetekre szánt források összességéből a lehető legtöbb szellemi értéket nyerje ki a társadalmunk. Ezek az értékek az előadások kimagasló nívója által keletkezhetnek, a maradandó élmények táplálják az ország kulturális vénáját.
Sokszor felmerül a kultúrában is a hasznosság kérdése. Amennyiben csupán az anyagi megtérülést nézzük, egy kortárs magyar műveket középpontba állító programsorozat nem fog a hasznos kategóriába kerülni, mert csekély bevételt produkál. Ám a kulturális haszon nem kérdéses. Ha csak néhány tucat ember hallja, akkor is a nemzet kulturális örökségévé válik, a históriánk része lesz. Ezért fontos a kulturális stratégia: milyen arányokat tartunk helyesnek, hogyan kívánjuk az egyes művészeti területeket támogatni, milyen eszközökkel szeretnénk az ország műveltségét fejleszteni? A művészetoktatás fontos nemzeti befektetés, az értékválságok korában különösen az. A szellemi energia a legerősebb „fenntartható” energiaforrás, és ne feledjük, Magyarország mindig is a szellemi erejével tudott versenyképes maradni.
Mi terelné a fiatalokat a klasszikus zene felé, amikor heti egy énekórájuk van? A fiam fővárosi iskolájában ráadásul rendszeresen megesik, hogy énekórán filmet néznek, mert nincs szaktanár.
Nagy célom, hogy ezen – a magam lehetőségeivel – változtassak. Nekem az a fixa ideám, hogy akkor lesz Magyarország erős, ha öt- és tízéves kor között minden magyar gyerek napi szinten énekel, táncol vagy hangszeres zenét játszik. Ha ebben az életkorban heti öt alkalommal találkozik muzsikával, az nem csupán a zenei érettségét alapozza meg, de a tanulásban is segíti. Ma már számos kutatás bizonyítja, hogy a zenetanulás egyéb készségek fejlesztésében is kulcsszerepet játszik. Ezekből az emberekből jobb matematikusok, kémikusok lesznek, így a tudomány sem irigyelheti azt a néhány órát, amit szeretnék elcsenni az egyéb tevékenységektől.
Mindig ez jelenti a nehézséget: a magas heti óraszám, a gyerekek túlterheltsége.
Ha ezen mégis túllendülünk, akkor azzal a nehézséggel nézünk szembe, amit említett, hogy hol van az a néhány száz vagy ezer elhivatott tanító, aki a zene örömét képes érdekesen átadni a fiataloknak.
Ha már a felsőfokú képzés reformját említette: úgy hírlik, pályázik a Zeneakadémia rektori posztjára.
1974-ben kerültem a Zeneakadémiára, amely akkor a világ legfantasztikusabb helye volt. Olyan művészi légkör uralkodott, ami minden diák számára meghatározó volt a későbbi pályáján. Kovács Dénes – az én későbbi nagy professzorom – volt a rektor. Az akkori világ legnagyobb művészei adtak kézről kézre minket. A tanítás szent küldetése hajtotta őket – az volt az életük, hogy belőlünk nagyszerű művészeket faragjanak. A legnagyobb vágyam, hogy a Zeneakadémiára visszatérjen ez a teremtő szellemi légkör, és a múltjához méltó pályára álljon az intézmény. Most is vannak kiváló művészeink, csak nagyon széthúz a művészvilág. Egy olyan előadóművész, aki mögött jelentősnek mondható pálya áll, megteremtheti ezt az inspiráló zenei közeget, összefogva a sokféle irányultságú művészeket. Nem én jelentkeztem a feladatra, hanem sokan megkerestek. Abban az életkorban vagyok, hogy még elhatározhatom magam egy ilyen mérvű vállalásra. Az elmúlt negyven évben szerte a világban számos zenei felsőoktatási intézmény működését láthattam, és sok tapasztalatom van. Félek, ha nem mernék belevágni, valami fontosról mondanék le. Mindezen felül úgy gondolom, hogy a klasszikus zeneművészetünkben olyan éltető, tápláló és serkentő energiáink vannak, amelyek felemelhetik az egész társadalmat. Ezért szeretnék dolgozni.
Visszatérve a materiális javakra: a legtöbb kulturális intézmény idén kevesebb állami támogatást kap. A Concerto boldogul?
Mivel nehéz költségvetési évben vagyunk, el kellett fogadnom, hogy a Concertónak jóval kevesebb állami támogatást tudtak felajánlani, mint amennyit eredetileg terveztek. Ez ahhoz képest kevesebb, amit még az energiaárak növekedése előtt elegendőnek hittünk. Ez nyilván nehéz helyzetet teremt, de igyekszünk mindent a terveinknek megfelelően véghez vinni. Én csak művészetben tudok gondolkodni, a finanszírozási részével nehezebben boldogulok, de eddig a megpróbáltatásokból is megerősödve jöttünk ki, újabb és újabb ötleteinket megvalósítva.
Csák János miniszter a mecenatúra jelentősebb bevonását várja az alkotóközösségektől. Ön szerint van ebben potenciál?
Azzal a felvetéssel, hogy a közösség vegye ki a részét a kultúrafinanszírozásból, ahelyett, hogy annak egésze az államra hárul, mélységesen egyetértek. Magyarországon a tao-támogatás hatásos eszköz volt a kultúrafinanszírozás élénkítésére és a magántőke bevonására, ám a szabályozás számos elemében hibás volt. Leginkább, mert nem a szakmai minőséget és kulturális hasznot tartotta elsősorban szem előtt. Meggyőződésem, hogy a zeneművészetet és a színházat nem szabadna semmilyen kategóriában egy kalap alá venni.
Régóta szorgalmazza egy zenei törvény létrehozását.
Mert ez az egyetlen olyan művészeti ág, amely piramisszerűen építkezik – gyerekkortól a posztgraduális képzések befejezéséig öleli fel a zenei tanulás folyamatát. A zenei szakma egészét átlátó, transzparens törvényre lenne szükség. A minőséget nehéz rubrikákba szorítani, mégis – ahogyan korábban hangsúlyoztam – ez kell legyen a fő mérce. Magyarországon a két szép szememért vagy tehetségemért egy cég se áll be mögém vagy a zenekarom mögé. Naivitás azt képzelni, hogy ez ebben a formában működhet. A magyar társadalom még nem tart itt. Amennyiben azt várjuk – ahogyan miniszter úr jelezte –, hogy a közönség is vállaljon felelősséget a számára fontos együttesekért, akkor megoldást jelenthet egy fogyasztásba épített adó bevezetése. Például aki koncertjegyet, wellness hétvégét vásárol, vagy valamelyik streaming-szolgáltatásra fizet elő, az – valamilyen csekély mértékben – gyarapítsa a nonprofit kulturális szervezetekre fordított állami támogatást. A vállalatok pedig a hirdetésre szánt összeg egy részét fordíthatnák a művészet támogatására. Ilyenformán látok ebben potenciált.
A legtöbb intézmény nehézségekkel küzd, nehezen csalogatja vissza a járvány alatt elszokott közönségét.
Mi is küzdöttünk ezzel, de mára visszatértünk a Covid előtti szintre. Inkább a vásárlási szokások megváltozását tapasztaljuk: nehezebben kötelezik el magukat hosszú távra, így a bérletrendszer fenntartása valóban küzdelmesebb.
Korábban azt mondta: közönséget építeni folyamatosan és lassú léptekben lehet. A Concertónál hol tart ez a munka?
Ez számomra is egy tanulási folyamat volt. Azt tapasztaltam, hogy a túlságosan radikális törekvésekkel a közönség legnagyobb része képtelen lépést tartani. Sokkal szelídebb eszközökkel kell őket terelgetni az általunk helyesnek vélt irányba. Ha a Concerto teljes szívvel játszik, képes magával ragadni a közönségét és elrepíteni néhány órára a csodálatos Mozart Planet bolygóra, ezzel már közösséget építünk. Szerintem jól haladunk.
Nyitókép: Keller András Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas karmester, hegedűművész, a Concerto Budapest zeneigazgatója. Fotó: Mudra László
