Az óbudai Godot Kortárs Művészeti Intézetben az utolsó simításokat végezték, amikor megérkeztem, az interjúig még bő húsz perc volt hátra. Miközben a központ munkatársai tettek-vettek, pakoltak, készülődtek, én megnéztem a kiállítást. A lelkileg lecsupaszított emberekről készült fotók nagy hatást gyakoroltak rám. Aztán Lajos társaságában beszélgetni kezdtem Trokán Nórával.
„Eddig úgy éreztem, hogy amiről nincs papírom, amit nem tanultam hivatalosan, az nem lehetek – de közben miért ne?” – nyilatkoztad nemrégiben. Milyen út vezetett idáig? Minek a hatására fordult át ez benned?
Van egy ilyen furcsa görcs az emberben, hogy ha nincs papírja, végzettsége, akkor nem nevezheti magát profinak az adott területen. De talán már érezhetem fotósnak magamat, hiszen megjelent ez a fotóalbum, és lett ez a kiállítás. Ma már sokkal inkább gondolom azt, hogy teljesítmény, alkotómunka alapján nevezhetünk valakit fotósnak vagy akár színésznek, hisz tudom, hogy azok a színészek is éreznek sokszor ilyesfajta görcsöt, akik nem végezték el a színművészetit. Miközben közülük is rengetegen vannak, akik a papír hiánya ellenére is zseniális színészek. Nehéz levetkőzni ezt az érzést, nekem sok idő kellett hozzá. De persze a mai napig vannak olyan fotósok, akikre az ember felnéz, és nem meri magát egy lapon emlegetni velük.
Kikre nézel fel?
Dobos Tamás, Tombor Zoltán és Emmer László alkotásait nagyon szeretem. De Éder Krisztián munkái is közel állnak hozzám.
Nemsokára megérkeznek a vendégek. Mennyire izgulsz?
Most kezdtem el izgulni. A tér készen áll, és nemsokára a könyvek is megérkeznek, amelyeket még én sem tartottam a kezemben. Izgatott vagyok, mert életemben először történik az, hogy egy saját ötletet a nulláról valósítok meg. Ilyenben még sosem volt részem, hisz színészként egy folyamat részese vagy, te hozzáadod, ami a te dolgod, de itt nekem kellett az egész projekt motorjának lenni. Nagyon izgalmas feladat volt. Persze rengeteg segítséget kaptam, remek csapat alakult ki körülöttem.
Eszerint ezt össze sem lehet hasonlítani egy színházi bemutatóval.
Nem, teljesen más az egész, hisz itt már minden kész van. Már nem lehet változtatni. Most már csak azért izgulok, hogy vajon tetszeni fog-e az embereknek. Nagyon sok mindenért kellett feleljek, ennek köszönhetően olyan helyzetek adódtak, amelyekkel korábban nem találkoztam, de hasznos tapasztalatokkal gazdagodtam.
Milyen energiákat mozgat meg benned a fotózás?
Más, mint a színészet. A fotózás magányos terep. Szeretem ezt benne, és azt is, hogy igazi flow élményben van részem közben. Van, hogy enni és inni is elfelejtek egy többórás fotózás alkalmával.
Mennyiben más pillanatképeket készíteni, mint portrékat?
Teljesen, mert roppant illékony pillanatokról van szó. Amikor egy színész egy szerepet készül eljátszani, óvatosnak kell lenni, nem szabad zavarni, kizökkenteni, mégis ott kell lenned, hogy a fotót megcsinálhasd. Nagyon nehéz, de élvezem. A portré más műfaj, mert ott az alany tudja, hogy le fogják fotózni. Van ideje felkészülni. Bár olyankor sem mindig könnyű ellazítani, hisz vannak, akik nem szeretik, ha fotózzák őket. Meg kell hozzájuk találni a kulcsot.
Fotózáskor előny, hogy színész vagy?
Ebben a projektben kifejezetten sokat segített a munkában. Tudom, mikor szabad odamenni, kérdezni. Meg azt, hogyan ne zavarjam meg őket egy olyan pillanatban, amikor koncentráltabb állapotban vannak.
A kiállítás képei intenzíven hatnak rám: érzem a várakozást, a feszültséget és egyfajta meztelenséget is.
Örülök, hogy ezt mondod, mert az volt célom, hogy „lecsupaszított helyzetben” azt a lelkiállapotot tudjam bemutatni, ami éppen abban a pillanatban jellemző. A beállított képek helyett a sűrített pillanatokat akartam elkapni; azt, ami akkor és ott történik. Ezek olyan képek, pillanatok, amiket általában nem lehet látni. Talán még mi, színészek sem látjuk egymást így, mert legtöbbször egyedül vagyunk ilyenkor.
Miért fekete-fehérek a képek?
Nem tudok hivatalos magyarázatot adni erre. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ezeknek a pillanatoknak sokkal jobban áll ez a szín. Színesek is voltak köztük, de úgy éreztem, hogy ami a képeken történik, jobban megszületik, ha ilyen formában vannak megmutatva.
A fotózást kihívásként éled meg, és szereted lelazítani az embereket, mondtad egyszer. Ha jól tudom, anno filmrendező szakra is jelentkeztél. Ez a két dolog mennyire függ össze?
Lehetséges, hogy összefügg, mert kifejezetten szeretek a kamera másik oldalán állni, emberekkel foglalkozni, hatni rájuk. Most készülök egy kisfilmtervvel. Egy Brecht-darab jelenetének adaptációja lesz.
Nemrégiben szerződtetett egy nemzetközi színészügynökség. Hogyan kerestek meg?
Én kerestem meg őket, mert szeretnék nyitni a nemzetközi platform felé. Elküldtem az anyagaimat, nagyon tetszettek nekik. Aztán Zoomon beszéltünk. Épp Görögországban voltam, amikor ez történt.
Mennyiben volt más a szereplőválogatás, mint Magyarországon?
Minden online történik, a jelenetet instrukciók alapján felveszem, és elküldöm. A Covid alatt többnyire itthon is így volt. Amit még érzékeltem rögtön az első castingnál, hogy sokkal nagyobb a verseny, sokkal többen vagyunk egy adott karakterre, mint itthon. A felkészülésben viszont nincs különbség, hiszen ugyanazt az energiát, figyelmet és tehetséget kell beletenni.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
