A sokoldalú W. S. Maugham, akinek fél évszázadnál is hosszabb alkotói pályája még a 19. század végén, a nagyvárosi naturalista nyomorirodalom jegyében indult (Liza of Lambeth [Liza, Lambethből], 1897), évtizedről évtizedre létrehozott jelentős műveket: nemcsak a századelő emlékezetes nevelődési regénye, az Örök szolgaság (Of Human Bondage, 1915) fűződik a nevéhez, de a két háború közötti időszak irodalmi-művészeti, illetve színházi életének atmoszferikus ábrázolása is (Sör és perec [Cakes and Ale], 1930); Színház [Theatre], 1937), nem beszélve a Gaugain élettörténetét modellként használó Az ördög sarkantyújáról (The Moon and Sixpence, 1919).
Húsz regény és több kötetnyi útirajz mellett harminc darabot írt, és a 20. század egyik legsikeresebb színpadi szerzője lett (a színműveiből, regényeiből és novelláiból készült filmadaptációknak is betudhatóan az 1930-as években az egész világon nem volt író, aki nála jobban keresett volna). A magyarul Ashenden, a hírszerző címmel megjelent kötet novelláinak köszönhetően John Le Carré és mások joggal látták benne a valódi kémirodalom megalapítóját – talán mert Maugham az első világháború idején valóban dolgozott is a brit hírszerzés kötelékében –, ahogy Hitchcock A titkos ügynökét is ezek a szövegek inspirálták.
Mai perspektívából talán mégis novellistaként tűnik a legizgalmasabbnak, a több kötetnyi termésből is főként a csendes-óceáni szigeteken és a Távol-Keleten, részben gyarmati-birodalmi környezetben játszódó elbeszélések: ezek rajzolják ki azt a képzeleti régiót, amelyet „Maugham-országként” tart számon az irodalmi emlékezet. Már író-nemzedéktársai is ezeket a műveit tartották a legnagyobbra, köztük Evelyn Waugh, Graham Greene, Isherwood és még az egyébként birodalomellenes Orwell is.
A huszadik század középső harmadának egyik legbefolyásosabb kritikusa, Cyril Connolly Maughamról írott nekrológjában így fogalmazott: „Ha minden más el is tűnik, megmarad egy történetmesélő világa, amely Szingapúrtól a Marquesas-szigetekig terjed, és amely kizárólagosan és örökre Maugham, a verandák és prahuk [kis maláj és indonéz vitorlások] világa, ahová – akárcsak Conan Doyle Baker Streetjére – a boldog és örök hazatérés érzésével térünk vissza”.
Melyik elbeszélésével keresett Maugham több mint egymillió dollárt? Hogy utazta be a birodalom turistájaként a brit Távol-Keletet anélkül, hogy kicsit is meg akarta volna ismerni a helyieket? Milyen angolok várták a birodalom végvidékein? És hogyan viszonyulnak Maugham írásai Kiplingéhez vagy Joseph Conradéhoz? Az 1749 oldalán megjelent írásból megtudható.
A képen William Somerset Maugham író 1957-ben. Fotó: Leemage via AFP
