Gutenberg a lövészárok mögött

A mindenkori katona számára fontos az általános és szakmai műveltség, amelynek egyik információhordozója több száz esztendeje a könyv. Ezért nem meglepő, hogy már az 1900-as évek elején több katonai könyvtár volt, melyekben a történelmi, hadtörténeti tárgyú vagy a nyelvtanulásra fókuszáló kiadványok mellett szépirodalmi művek is voltak.

Az első világháború során a frontvonalban szolgáló alakulatok katonái általában rövid, de intenzív időt töltöttek az első vonalban: egy naptól két hétig terjedő időszak volt az általános, mielőtt az alegységeket visszavonták a pihentető táborokba vagy tartalékba. Így a frontvonalon kívül volt lehetőségük írni és olvasni is. A háború kezdetén pedig fellendült az olvasási kedv. Még 1914-ben, a kezdeti lelkesedéskor indították el a Könyvet a harctérre! kezdeményezést, amelynek során nemcsak a sebesült katonák, hanem a harctéren küzdő csapatok olvasmányairól is gondoskodtak. Emellett elindították a Könyvet a sebesülteknek! mozgalmat is.

1917 végéig összesen 2.797.000 kötet és füzet került az olvasó katonák kezébe.

Révay Mór János 1920-ban Írók, könyvek, kiadók – Egy magyar könyvkiadó emlékiratai című művében az alábbiakat jegyezte meg a korszakról. „Ha a háború borzalmai közepette egyáltalában örülni lehetett még valaminek – mindenesetre örvendetes jelenség volt a könyvnek kétségtelen diadala. Egy nemzet, melyről éveken át joggal hirdették, hogy valóságos betűiszonyban szenved, egyszerre szinte lázas mohósággal kap a könyv után; egyszerre szenvedélyévé válik az olvasás, a tanulás, az önképzés, a művelődés. Így az I. világháború idején rájöttek, hogy a hadviseléshez könyv is kell. Majdnem olyan fontos kellék, mint a vas, acél, réz, liszt, gyapot, majdnem olyan szükséges, mint a kard, a puska, az ágyú.”

Az alakulattörténetek

A nagy háborút követő két évtizedben, amikor a társadalomban még égető sebként élt a háború tragikus emléke és annak ápolása, ez áthatotta mind a tudományos, mind pedig a hétköznapi életet. Jobbára ebben az időszakban jelent meg egy sajátos irodalmi műfaj, az emlékkönyv. Az ezredtörténeteket vagy más néven alakulattörténeteket hadtörténészek, levéltárosok és az első világháborús frontokon szolgáló katonák állították össze. Egyre-másra jelentek meg a magyar kiegészítésű császári és királyi, valamint a magyar királyi honvéd alakulatok történetét bemutató könyvek, amelyek már nemcsak a világháborúra fókuszáltak, hanem a nagy tradíciójú – esetenként csaknem kétszáz éves történetű – ezredek teljes múltját is bemutatták. A korban páratlan részletességgel megírt alakulattörténetek olyan dokumentumok, amelyek az egyes csapatok tevékenységét, harci eseményeit, fegyvertényeit rögzítik. A legtöbb könyv végén található az alakulatnál szolgáló katonákról életrajzi adat és olyan fénykép, amely sok esetben az egyetlen fennmaradt kép a katonáról. Összességében 104 kötet ezredtörténet, 11 összefoglaló fegyvernem- és alakulattörténet jelent meg, mint például az 1938-ban kiadott Magyar tüzér.

Naplók és levelezések

Az első világháborúban résztvevő honvédek, császári és királyi katonák írásbeliségben gazdag korban, az írott és nyomtatott betűk, a képi illusztráció sokaságában nőttek fel, így nem meglepő, hogy a háború idején leveleztek, megörökítették az általuk hallott és látott eseményeket. Az iskolázottabbak naplóban írták meg az átélt élményeiket. A néhány soros bejegyzésektől a több oldalas napi beszámolókig különféle művekkel találkozunk. Már az első világháborút követően is számos visszaemlékezés, napló látott napvilágot, amelyeket a harcokat megjárt katonák vetettek papírra. Az utókor számára az egyes ember sorsának megismerése sokat hozzátesz a történelem nagy eseményeinek teljesebb feltérképezéséhez. Egy napló általában a pillanatnyi érzéseket mutatja be, a későbbi tudás nélkül rögzíti az eseményeket. Az emlékiratok viszont utólagosan értékelnek, magyaráznak, egyéni látásmódjuk van. Az emlékiratban, önéletírásban egy-egy eseménysor összefüggő felidézésekor már arra is van mód, hogy a történtek kimenetelét ismerve az elbeszélő az egyes momentumokat az éppen a mű írásakor meglévő értékrend mentén mutassa be. A nagy háború centenáriumi időszakában, 2014–2018 között sorra jelentek meg naplók és visszaemlékezések a korszakról, melyek teljesebbé teszik a 100 évvel ezelőtti eseményeket.

A naplókészítés mellett a korszak jelentős forrásai a levelezések voltak, amelyek fő fórumát az egyszerű tábori levelezőlapok adták. Több teljes levelezés maradt fent múzeumokban és levéltárakban. A katonák által a hadműveleti területről vagy a hátországban feladott levelezőlapok portómentesek voltak. Ezek hiányában a katonák maguk készítettek levelezőlapokat, amelyeket gyakran rajzokkal, virágokkal díszítettek. Alapanyagukat tekintve különlegesnek számítottak a nyírfakéregből készült levelezőlapok.

Szépirodalom és a háború

A költőket és írókat is megérintette a háború, a hátországban Ady Endre, Babits Mihály, Lengyel Menyhért, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, Juhász Gyula és Tömörkény István versekben, elbeszélésekben, újságcikkekben örökítették meg az itthoni közhangulatot, a háborús sokk okozta érzelmeket.

A frontot Gyóni Géza, Tersánszky Józsi Jenő, Szép Ernő és Balázs Béla munkásságán keresztül láthatjuk. A haditudósítók a csaták és a lövészárkok világát közvetítették a hátországnak, mint Molnár Ferenc, Biró Lajos, Jászi Oszkár és Vészi Margit.

Az írók levelei, visszaemlékezései, naplói beszámolnak a háborús hangulatokról és közvélekedésről, a hadikórházak mindennapjairól, a lövészárkok életéről és a hátország megváltozott világáról, de számot adnak a művészek háborús világgal és önmagukkal kapcsolatos töprengéseiről, érzéseiről is. Műveikben megmutatkozik a kezdeti lelkesedés és a fokozatos kiábrándulás.

A tábori újságok

A katonák életében, főleg a frontokon nagy jelentőségűek voltak a tábori újságok, amelyek gyakorta egyedüli hiteles információhalmazt szolgáltattak a katonáknak. Azon túlmenően pedig kulturális vivő felületet biztosítottak. A tábori újságokat általában háromféleképpen állították elő: a harctéren szerkesztették és egy mögöttes hadtápterületi város nyomdájában nyomtatták; vagy tábori nyomdában, de az is előfordult, hogy a harctéren kézzel vagy írógéppel írták, és kőnyomatos eljárással vagy egyéb eszközzel sokszorosították.

Az első világháború tábori újságjait a legjobban hadrendi szervezeti egységenként lehet követni. A hadseregtől a századig nagyon sok seregtestnek, csapattestnek és alakulatnak voltak saját újságjai, amelyek általában többnyelvű kiadványok voltak, és hivatalos közleményeket is tartalmaztak.

A harctéri körülmények között készült, alig néhány példányos tábori újságok igyekeztek a polgári sajtó termékeit utánozni. Az újságban tudósítások, hadijelentések, versek, műkritikák, szépirodalmi anyagok is megjelentek, de nem hiányzott a humor sem. Szerencsére ezek közül a tábori újságok közül több fennmaradt, és ma is kutathatók.

Egy haditudósító emlékei

Az első világháború kitörésekor a korszak egyik legismertebb írója, publicistája, drámaírója, Molnár Ferenc az Est haditudósítójaként érkezett Lembergbe, és később a Przemyślben történtekről is megemlékezett. Tudósításaiban nem kutatta a háború mélyebb összefüggéseit, nem lázított senkit, de megpróbálta felhívni a kor emberének a figyelmét a háború emberi oldalára. Jó megfigyelőként igyekezett a tényekre koncentrálni, egy kicsit írói és egy kicsit hadtudományi szemszögből is. A haditudósítóként eltöltött 1914–15-ös évet később foglalta össze az 1916-ban megjelent Egy haditudósító emlékei című művében. A háború első évének az eseményei elevenednek meg, amelyben már véleményét is közzéteszi.

A kiadásra váró Molnár-archívum

Molnár Elek ezredes a m. kir. 23. honvéd hadosztály 8. honvéd (lugosi) gyalogezredének parancsnoka volt. Mielőtt az erődöt feladták volna, Hermann Kusmanek gyalogsági tábornok parancsot adott minden erőd és fontos katonai objektum felrobbantása mellett a katonai dokumentációk, parancsok, térképek és jelentések megsemmisítésére is. Ennek ellenére – számunkra ismeretlen okokból – Molnár ezredes nem teljesítette a parancsot, úgy döntött, hogy a fontos dokumentumokat, feljegyzéseket, magánlevelezést, valamint az egyik tiszt által vezetett naplót elrejti abban az épületben, ahol a főhadiszállása volt. Az ezredes rövidesen több ezer honfitársával együtt orosz hadifogságba került, az oroszországi Szimbirszkbe (ma Uljanovszk), ahonnan csak 1920-ban térhetett haza.

Az okmányok elrejtéséről szóló információ alapján 1923-ban Przemyślbe utazott néhány magyar tiszt. A kutatást a Dworski utca 4. szám alatt levő házban kezdték, ahol az erőd kapitulálásáig Molnár ezredes lakott. Információik az okmányokról mégsem voltak precízek, mert a ház pincéiben végzett kutatás eredménytelen maradt. Teltek az évek, mígnem 1966-ban, a ház felújítása során a második emeleten a padlót cserélő munkások megtalálták a több mint fél évszázada ott elrejtett okmányokat. Az erőd parancsnokságának iratai, térképek, levelezés, újságok és visszaemlékezések feltárása, amelyet Molnár-archívumnak neveztek el, nagy szenzációt keltett. A megtalált okmányok a Przemyśl és Környéke Nemzeti Múzeumba kerültek. Az iratok másolatait 2008-ban a lengyel múzeum átadta a Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak.

A feldolgozásra és kiadásra váró iratanyag rendkívül értékes forrás a kutatóknak és érdekes olvasmány lehet mindannyiunknak.

Jakusch Gabriella és Kovács Vilmos teljes cikke a Magyar Kultúra magazin 2023/5. számában olvasható.

Nyitóképen az Osztrák–Magyar Monarchia egyenruháját viselő katonák olvasnak az első világháborúban, 1917-ben. Fotó: Fortepan / Wein Sarolta