Mit tapasztalt a praxisa során, hogyan változott az emberek időhöz, az idő kezeléséhez való viszonya?
Az utóbbi néhány évben, a világjárvány után a munkavégzés jellege nagyon átalakult. Sok munkakör áttevődött zömében hibrid vagy otthoni munkavégzésre. A multitasking, vagyis az, hogy több tevékenységet egyidejűleg végezzen az ember, a mindennapok részévé vált. Az otthoni teendők összemosódhattak a munkahelyi teendőkkel, máshogy alakultak a beosztásaink és a napi ritmusunk, ami korábban ismeretlen kihívások elé állított bennünket.
Ez miként hatott ránk?
Attól függ, hogy ki milyen típusú személyiség. Nagy általánosságban eleinte volt egy egyértelműen pozitív hozadéka, hogy otthon lehetett lenni, megtakarítva a munkahelyre utazásra szánt időt, viszont később az emberek egyrészt elszigetelődtek, másrészt nagyon nehéz volt a sok különböző, otthoni és munkahelyi feladatot egyszerre, mégis hatékonyan elvégezniük. Köztudott, hogy a multitasking megnehezíti a koncentrációt, a fókusz fenntartását, ezért lassítja a munkafolyamatok elvégzését. Ráadásul van, akinek testhezálló dolog, de hosszú távon a többségnek a motiváció fenntartása is nehéz elszigetelt környezetben. A munka és a magánélet összemosódása nem feltétlenül van ránk jó hatással.
Milyen tényezők befolyásolják az időérzékelésünket? A mentális állapot, az életkor, a környezetünk, a nap- és évszakok?
Attól függően, hogyan érezzük magunkat, mennyire kimerítő vagy éppen csak rosszul sikerült a napunk, van-e bármilyen konkrét mentális problémánk, egészen másként érzékeljük azt, hogy mire mennyi időnk van. Néha úgy gondoljuk, hogy semmire nincs időnk, de ha jobban megnézzük, kiderül, hogy mindenre juthatna, csak épp nem tudjuk reálisan felmérni. Vagy ki ne tapasztalta volna magán, hogy úgy tűnt, rengeteg ideje van, végül mégis szétfolyt a napja. Sok múlik a lelkiállapotunkon. Hogy egyáltalán mennyire vagyunk képesek tudatosan eltervezni a napunkat, hetünket, és hogy tudatában vagyunk-e annak, hogy személyesen mi hogyan érzékeljük az idő múlását.
Az életkort tekintve inkább azt mondanám, hogy a huszonöt és ötvenöt év közötti korosztályban mindez a konkrét élethelyzettől függ. Akik dolgoznak, akiknek vannak kötelezettségeik, azoknak az egyéni körülményeik befolyásolják, mire mennyi idejük jut. Hogy egyedül élnek-e, vagy másokról is gondoskodniuk kell, hogy milyenek a munkakörülményeik, a tanult sémáik, hogy ki milyen mintát hoz magával otthonról az időhöz való viszony kapcsán. Hogy mennyire ingerszegény vagy -gazdag a környezetünk. Ha például van alkalmunk belefeledkezni általunk kedvelt tevékenységekbe, amilyen az olvasás is, akkor az idő múlását is gyorsabbnak érzékeljük, ha viszont sok az üresjárat, akkor csak vánszorog az idő. A téli időszakban a természetes fény nélküli délutánok hosszabbnak tűnnek, mint nyáron, amikor nem kell annyira rákészülni, annyit tenni azért, hogy tartalmasan teljen az idő. A napszakok tekintetében bioritmustól is függ, hogy ki milyen típusú. Ha valaki reggelente aktívabb, és nekiül akár a munkának, akár a tanulásnak, akkor repülhet az idő, de egy jól sikerült ebéd után a szervezet egyfajta lelassulást kíván meg.
Az időészlelésünk attól függ, milyen eseményeket élünk meg, mivel telik az időnk. Ha olyasmivel telik, ami egyfajta flow-élmény, vagy bele tudunk helyezkedni, és a személyes tapasztalatunk az, hogy ez egy nekünk érdekes és akár mondjuk jó stresszel járó dolog, akkor gyorsnak érzékeljük az idő múlását, de amikor feszült, stresszesebb vagy unalmasabb, nem jól kihasználható helyzetekben vagyunk, akkor úgy tűnik, hogy az adott szituációnak soha nem lesz vége.
Hogyan viszonyulhatunk konstruktívan a minket körülvevő emberek esetlegesen eltérő időérzékeléséhez?
Időnként nagyon nehézzé válhat ráhangolódni a másik ritmusára, például egy együttélés vagy szoros munkakapcsolat esetén. Főként, ha az egyik fél bagoly, a másik pacsirta típus, és teljesen máskor van az éberebb időszakuk. Általában nehéz elfogadnunk, hogy tőlünk eltérően működik valaki, de ez attól is függ, hogy mennyire kell alkalmazkodnunk. A motivációink a legfontosabbak. Ha az ember valakit szeret, és szeret vele együtt lenni, akkor érdemes olyan napirendet kialakítani, amely mindkét félnek megfelelő. Megkeresni azokat a közös pontokat, napszakokat akár, amelyekben mindenkinek kellemes lehet a kapcsolódás. És persze tiszteletben kell tartanunk, hogy mindannyian mások vagyunk kicsit.
Számos mondásunk szól az időhöz való viszonyunkról. Mi jut róluk az eszébe? Kifolyik az idő az ujjai közül, az idő pénz, vesztegeti az idejét, az idő nagy úr.
Az első a halogatást juttatja eszembe, és a teendők szétcsúszását, amikor valakinek lenne lehetősége a dolgai elvégzésére, de nem tudja strukturálni az idejét. Ilyenkor először is fel kell ismerni, hogy ez van, első tehát a tudatosítás. Ezt követően nyugodtan át kell gondolni, hogy mire megy el az idő. Melyek azok az időrabló tevékenységek, amelyek az illető életében jelen vannak, és mit lehetne ezekkel kezdeni, hogyan lehetne ezeket kezelni vagy akár kiiktatni? Utána pedig érdemes megismerkedni a különböző időmenedzselési technikákkal, és választani közülük, vagy kombinálni őket. Az idő pénz: a jó időbeosztás hozzájárul a jobb munkateljesítményhez, így kapcsolatban állhat a jólétünkkel. Vesztegeti az idejét: nagyon személyes indíttatású, hogy valaki miért vesztegeti el az idejét, de magában a szóban, a veszteségre való utalásban szerintem egyfajta megbánás is van. Van, akinek nincs lehetősége azzal foglalkozni, amivel szeretett volna, vagy nem jól mérte föl a vágyait, rosszul tervezte meg a céljai elérésének mikéntjét, esetleg halogatott dolgokat. Az idő nagy úr: mivel véges az ezen a világon töltött időnk, nem mindegy, hogy mivel töltjük.
Hogyan lehet meghatározni a halogatás pszichológiai hátterét?
Azt szokták mondani, hogy a halogatás önmagában nem kifejezetten időgazdálkodási probléma, sokkal inkább érzelemkezelési dolog, aminek magyarázata, hogy nem akarunk szembesülni azokkal az érzésekkel, amelyeket az elvégzendő feladat hozna nekünk. Tulajdonképpen a rossz érzést próbáljuk elkerülni azzal, ha halogatunk. Az már más kérdés, hogy később szembesülnünk kell vele, hogy ez végső soron elkerülhetetlen, de a halogatás pillanatában okoz egy pillanatnyi megkönnyebbülést, hogy későbbre toljuk a kellemetlenség átélését. Aki jobban tudja kezelni az érzelmeit, aki jobban megtanulta önmagát, ami feltételez egyfajta tudatosságot, az legalábbis tesz egy lépést afelé, hogy az idejét is képes legyen jobban beosztani.
Miért vagyunk hajlamosak rosszul beosztani az időnket?
A mai világban nagyon sok feladat bombáz minket nap mint nap, úgyhogy ember legyen a talpán, aki mindig jól tudja beosztani az idejét. Akár csak évtizedekkel ezelőtt is teljesen másként éltünk. Manapság egyre több alkalmunk van elvesztegetni, rosszul beosztani az időnket. A mobiltelefon használata, az internettartalmak és a közösségi média böngészése naponta órákat tud észrevétlenül ellopni az életünkből. Az utazással töltött idő is sok tud lenni, a teendők és az elvárások is sokasodnak. Azt sem könnyű felismerni, mikor jön el az a pont, amikor már túlvállaljuk magunkat, esetleg nem kérünk segítséget. Érdemes mindenkinek elgondolkodnia a rá jellemző okokon.
Hogyan oszthatjuk be hatékonyan az időnket?
A feladataink pontos felmérése, fontossági sorrendbe állítása jó kiindulópont lehet. Mi az, ami prioritást élvez, amit mindenképpen meg kell csinálnunk? Tudatosan beosztani azt az időnket, ami rendelkezésünkre áll. Mennyi időnk van egy-egy feladat elvégzésére? Jól mérjük-e fel, melyik feladat elvégzése mennyi időbe telik? Érdemes akár ellenőrizni is, hogy mire mennyi valós időt fordítunk. Lehet heti célokat összeállítani, napi feladattervezést csinálni az említett időigény kalkulálásával. Bár nagy a nyomás az elektronikus formák használatára, mégis jó, ha olyan naptárt használunk, amelyben biztosan el is igazodunk.
Kik hajlamosabbak rosszul beosztani az idejüket?
Ezt nem típusfüggőnek tartanám, inkább azon múlik, ki mennyi feladatot vállal magára. Aki nehezen mond nemet, az jobban ki van téve ennek a veszélynek. Olykor a teendőink akár fele is nélkülözhető lenne. Aki meg akar felelni másoknak, az is könnyen belecsúszhat abba, hogy túlvállalja magát vagy nehezen kezd bele feladatai elvégzésébe. A maximalizmus is hozzátehet ehhez. Néha az elengedést és a hibázást is meg kell tanulni. Bizonyos életszakaszok is lehetnek kifejezetten nehezek. A gyerekvállalás, gyereknevelés vagy egyéb családi tényezők, például betegség, beteggondozás, idősebb családtagokról való gondoskodás, a saját család és háztartás mindennapi életének irányítása, a munkahelyi elvárások növekedése is olyan tényezők, amelyek befolyásolják ezt, és amelyeknek az idő- és energiaigényét hajlamosak vagyunk alábecsülni.
Évtizedek óta beszélünk az idő felgyorsulásának jelenségéről. Mit gondol erről?
A túlságosan gyors technológiai fejlődés miatt annyi inger ér bennünket, hogy gyorsabban kell megélnünk az életünket. Ezenfelül állandóan elérhetők vagyunk. Régen volt egy rendje annak, hogy mikor tudtunk kapcsolatot tartani a családtagjainkkal, a barátainkkal, a munkahelyünkkel. Manapság egyfajta nyomás a külvilág részéről az elvárás, hogy képesek legyünk multitaskingre, pedig igazából nem vagyunk rá képesek, mert az emberi agy nem tudott olyan gyorsan fejlődni és alkalmazkodni a technológiához, ahogyan azt feltételezzük. Csinálunk ezt is, azt is, amazt is, de igazából semmit sem olyan mélységben, ahogyan jó lenne, vagy ahogyan esetleg a feladat megkívánná. Egyik teendő követi a másikat, és ezzel villámgyorsan eltelik az idő.
Megváltoztatta-e az anyaság az időhöz való viszonyát?
Mindenképpen. Nem egy édesanyától hallottam, hogy mit csináltam én, amíg nem volt gyerekem? Azelőtt valóban sok ideje volt az embernek, amit igazából nem töltött elég hasznosan. Mivel még egy fronton helyt kell állni, az anyaság megtanítja az embert arra, hogy a legapróbb időket is jól használja ki. Amire korábban egy óra is kevésnek bizonyult, arra anyaként kevesebb is elég. Bár időnként engedékenynek kell lennünk magunkkal, és pihennünk kell. Amióta anya vagyok, még inkább szívügyemmé vált a jó időbeosztás, ami építeni és rombolni is tudja a lelki egészséget. Többek között ezért tartom fontosnak, hogy ebben minél több embernek tudjak segíteni.
Fotó: Kurucz Árpád
