A kecses külsejű verseskönyv címét mindaddig paradoxonként értelmezhetjük, míg bele nem gondolunk, hogy a Kárpát-medence területén a miocén kortól kilencmillió éven át a Pannon-tenger hullámzott, amelynek ma három kilométer vastagságú üledékréteg őrzi az emlékét. Embermentes korszak volt, ahogy ez a kötet is szinte néptelen, zord világot vetít elénk, a mesterséges, épített vagy a természeti környezet tárgyainak, jelenségeinek árnyalatokban bővelkedő, szuggesztív lajstromozását végzi el.

Az [öt_tél] című nyitókölteményben így:

végig út, sín, pózna, ég. a kerék sípolása, fekete kő, barna föld,
vörös rozsda. fertőző szemét. kutyaszar, lerágott fűcsomó.
ökölnyi lyukak a sárban. hogy néz ki a távolság, valami túl
mélyről világít a pánik könnyű résein. az átmeneti semmi. ez

Ezt az elárvult mindenséget mintha lélektelenül szemlélődő webkamera pásztázná. Üres tereket, házakat, foghíjtelkeket láthatunk, „tépett ponyva csapkod a fagyban, egy hang nélkül. kettétört ág” [öt_tél].

Tehát csend van, hó, bár ebből az univerzumból mintha még a halál is hiányozna.

Már ebben az első opusban is felfigyelhetünk a sajátos költői módszerre: a versmondatoknak nagybetűvel kezdődő eleje nincs, csak vége, amit akár a sorok közepén pont jelez, hogy aztán újabb gondolatok, hangulatok, újabb riasztó, szorongató képek következzenek. Ezek a eleje nincs mondatfoszlányok szívbemarkolóan tárják elénk mindazt, amit a költő kimondásra érdemesnek tart. Napjaink szomorú aktualitása, a közelünkben zajló hitszegő testvérháború kínálhat egyfajta értelmezési lehetőséget: kiürült falvak, városok lidércnyomása kísért a sorok közt.

A salgótarjáni_út című versben pillantunk meg először embereket: „két alak. szatyrokkal, részegen. / mire feléjük fordulsz, sehol senki.” Az emberek, ha voltak egyáltalán – mert az is lehetségesnek tűnik, hogy puszta érzékcsalódás játszott velünk –, mostanra elpárologtak, a semmibe vesztek, csupán a hiányukkal vannak jelen.

A kötet szinte teljes egészében a megfigyelő, önmagát csak szorongásának tényével megjelenítő költői alany a budapesti utcákon kószál, mintha a véletlen sodorná át a világváros sivár térségein, sétányain. Végiglebeg a kör- és sugárutak felett, amint a krt. című versben is:

körkörös, hangzatos út. fák mellé döntött
árnyékok, vékony dongák. a tetők csipkéi
alatt kopik és téved el,

Aztán továbblebben, mintha a szél vinné, hajtaná cikornyás utazásán. Akárha valami kimondhatatlan titok nyomába eredt volna, eljut Budafokig, onnan tovább a Pesti út, a Határ út, az újpesti vasúti híd az irány, majd onnan vissza a belvárosba, a Dob utcába, a Népszínház utcába, és így tovább,

de mindenütt valamiképp ugyanaz a kietlenség fogadja, mintha egyetlen lépést sem tett volna:

a tér közepén merev virágkrupp. repedések
a kaptatón odáig bojtos gyökérzet. bedőlt
padok. aszfaltba nőtt, ferde lámpaoszlop,
lefelé olvadó vetület, szálegyenes árnyék

­­– olvashatjuk a sétatér című költeményben.

A személyes létezés bizonytalansága, elbizonytalanodása érződik ki a sorokból, így maga az ego válik viszonylagossá, nem önértelmű tehát. Állításokat lehet ugyan tenni róla, de ez semmiképpen nem vezet szilárd önmeghatározáshoz. Ahhoz, hogy egyértelműen, magabiztosan kimondhassuk: létezem. Ehelyett valamiféle sugallatosan derengő, baljós fenyegetettségbe burkolt alany mutatkozik meg előttünk. Ez minden, amit önmagunkról kijelenthetünk.

a betegség határán állsz, a fordított fasor-
ban. megszédül az utca, titka van, öt vé-
letlen aggastyán tart a kiszáradt folyó felé.

(…)

a középvonalon innen az öt
alak, nem ők, a város hazudja, hogy te
állsz a forgáspontban.

(dózsa_györgy_út)

Mi indítja, inspirálja mindennek ellenére a névtelen szemtanút? Talán az általa érzékelt objektív valóság és annak megfogalmazható töredéke, ami kíméletlenül pontos leírásra kényszeríti. A versképző figyelem, a folyamatos odafigyelés már-már mániákus kényszer. Az ábrázolás diktátuma persze nem boldogít, nem békít meg a világgal, igaz, szembe sem fordít vele, nem késztet lázadásra, ellenállásra.

Nem is tagad, csupán megmutat:

a levegőben növények hűvös aromái. az
ipari por fátyla. halvány jelenlét. körvo-
nalaid utcasarkokon, percenként pár kép.
nem mozdulsz. a halszem mindent lát,

(kis_józsef_u.)

Emberi hang ugyan nem töri meg a világ általános némaságát, de egészen másféle hanghatások mégis tapasztalhatók:

a padkáról élő mederbe
csobban a kavics. vakolat őrlődik,
homok zizeg, egy irányba. ott a csend
alatt morajlik folyton budapest.

(dob u.)

Az egyetlen valóságos élőlény, ami zavarba ejtő váratlansággal kizökkenti önmagából a kába és lélektelen mindenséget: „csiga mászik az aszfalt párás tükrén” (lengyel stny). Mezei Gábor lírájában a mozgás és a mozdulatlanság, az örök jelenlét és a szüntelen távolodás dichotómiája határozza meg a költői alapállapotot.

az ajtó egyre messzebb, a kapu
távol. a parton állnak, mindig
és mindenhol. a park hullámzik,
úszik az utca. hal a tóban.
hullámzik egyszerre, mozdulatlan.

(népszínház u.)

Ebben a mesterien megkomponált verseskönyvben nagyítóval sem lehet találni döccenőt, félrecsúszást,

s talán erre az egyetlen túlírt, túlbonyolított, kissé kirívó, vulkanikusan sűrű, líraidegen képre bukkanhat a szőrösszívű recenzens a [nem_hely] című poémában: „pedig még semmi nem üldöz a súlytalan fehérség hangra dúsuló határsávjában”. Ezt az apró fegyelmezetlenséget leszámítva a kortárs költészet kiemelkedő produktumát ünnepelhetjük Mezei Gábor sodró lendületű, emlékezetes kötetében.

Képek forrása: Facebook/Líra

#olvasósarok