„Ide legközelebb az unokáimmal jövök – ha lesznek” – mondja örkényes fordulattal az egyik kolléganő estefelé, amikor az elmúlt órák élményeivel telítve már kifelé tartunk az ausztriai Schloss Hofból. Fanyar humorát és az összegzésre való kísérletét nagyra értékelem, mert az események gyors egymásutánja és a hétköznapokból való kiragadtatásunk miatt kissé szédelegve éppen azon gondolkodom, hogyan vághatnék rendet a látottak és hallottak kavalkádjában, alkothatnám meg a magam summázatát. Hiszen – mint bizonyára sokan megtapasztaljuk – néha éppen akkor a legnehezebb jól elmesélni, ami velünk történik, amikor az átlagoshoz képest hirtelen nagyon sok hatást kell befogadnunk, például egy vendégségben túl sok emberrel találkozunk, beszélgetünk, túl sok történetet hallunk.
A kolléganő mondata arra utal, hogy Schloss Hof gyerekek számára ideális, és kétségtelen, hogy van benne valami mesevilágra emlékeztető, a gyerekek igényeit különösen is szem előtt tartó, másrészt csakugyan rengeteg itt a gyerek: a játszóudvarban, a kézművesműhelyben és a karácsonyi vásárban is. És mivel este csak az árusok bódéinak fényei világítják be a sétányokat, megállapítjuk, hogy ez olyan hely, ahol egy gyerek könnyen elkalandozhat, mondjuk abból a célból, hogy a birtok fehér szamarát megnézze az istállóban.
Schloss Hof épületkomplexuma és barokk kertje 16 hektáron terül el, a 18. században a legmodernebb birtoknak számított. Két narancsháza is volt az egzotikus növények téli otthonául: az egyik a meleg, amelyet fűtöttek is, a másik a hideg, amelynek felmelegítését a napra és hatalmas üvegfelületeire bízták. Jövőre lesz háromszáz éve, hogy az építését Savoyai Jenő herceg elhatározásából elkezdték: nyolcszáz ember dolgozott rajta öt éven át. 1855-ben a császári család vette meg, és a nyári palotájuk lett belőle. 1789-ben a hadügyminisztérium vette át, és lovasiskola működött benne, később a német, majd a szovjet hadsereg használta laktanyaként, majd elhagyatottá vált, és csak sok évtizeddel később, a 2010-es években döntöttek a felújítása, eredeti állapotában való helyreállítása mellett.
Jelenleg időszaki babaház-kiállítás látható benne. Mint Orbán Zsolt idegenvezetőtől megtudjuk, a babaházakat, noha már a 16. századtól népszerű ajándéknak számítottak, a 19. századig nem játék céljából készítették, hanem dekorációnak. Később viszont a felnőttéletre való felkészítés eszközeivé váltak, a legapróbb részletekig élethűségre törekedtek, és a tulajdonosaiknak icipici seprűkkel-lapátokkal még takarítaniuk is kellett őket. A babaházak végtelen során végighaladva azzal szembesülök, hogy a készítők az élet egyetlen területét sem hagyták ki a számításból, sőt már-már párhuzamos babaház-univerzum megteremtésére tettek kísérletet. Nemcsak családi otthonok és szobák kicsinyített másait alkották meg ugyanis, hanem arra is gondoltak, hogy a baba időnként ki akar mozdulni, társadalmi életet élne, be kell továbbá szereznie az otthoni élethez szükséges javakat. Ezért babahúsbolt, babapékség, babavirágüzlet, babák autószerelő műhelye, babaóvoda és -iskola, babagyógyszertár, babakórház, sőt babakávézó, babadiszkó és babakocsma is létezik – csak bababörtönt nem láttunk.
Savoyai Jenő barokk stílusban építtette a kastélyt, ezt a császári továbbépítés során a klasszicista stílus váltotta fel, de a márványkandallók még ma is az eredetiek, vagyis háromszáz évesek. Schloss Hofra általában is jellemző, hogy szinte összes tárgya, képe, bútora, tapétája eredeti. És ami szintén különlegessé teszi: hogy megtekinthetjük benne II. József tálalóját, játék- és hálótermét, valamint szalonját – bár a hálóban a kalapos király valójában soha nem aludt, hanem a magas ágyon ülve (!) a vendégeit fogadta (az igazi hálószobájába nem mehettek be a látogatók). A több mint ezer bútort József halála után, az épület kiürítésekor ezer vagonban szállították el egy bécsi bútorraktárba (amely ma is búrorraktár), és mivel minden részletre kiterjedő leltár készült róluk, pontos képünk van még arról is, melyik szék, asztal hol állt annak idején, az eredeti állapotot helyre lehetett állítani. Az első emeleti lakosztályból annak idején csigalépcső vezetett le a konyhába, ennek helyén éppen a látogatásunk napján, azaz november 23-án nyílt kávézó.
Schloss Hof barokk kertje a katonás időkben, majd az elhagyatottság évtizedeiben tönkrement, de az utóbbi két évtizedben helyreállították. Hét terasza van, a kastély a harmadikon áll. Nagyon közel, néhány kilométerre húzódik innét a Morva és vele a szlovák határ, az ablakokból Dévényújfalu, Pozsony elővárosának lakótelepét lehet látni. Pozsonyból városi busz jár ki a környékre, a látogatók harminc százaléka szlovák. Az ablakokból Dévény vára is elénk tárul, amely mellett a Morva a Dunába folyik. Mária Terézia annak idején hidat építtetett a Morvára, de azt később lebontották, sőt bunkereket építettek a partra, hogy azokból ellenőrizhessék a határ esetleges illegális átlépési kísérleteit, így a vasfüggönyös időkben gyakran járták be a környéket puskalövések hangjai.
Lenyűgöző látvány a kastély teljes egészében eredeti állapotban fennmaradt barokk kápolnája (még a mennyezeti freskót sem kellett restaurálni, csak tisztítani, aranydíszítéseit a Covid idején fényesítették újra). A mellette levő, rendezvények helyszínéül szolgáló díszteremben már áll a karácsonyfa, és megtudjuk, hogy a katolikus osztrákok mint bűnös, egyenesen Luthertől származó szokást milyen sokáig tiltották a karácsonyfa-állítást, a kihágásokról titkosrendőri jelentések is készültek.
Emlékszem, már annak idején is mennyire megragadta a képzeletemet II. Józsefnek az uralkodásra való hosszú várakozása, és ennek Schloss Hofban most beleérezhettem feszültségébe. Ott ugyanis bemehetünk Mária Terézia szobájába, és megtekinthetjük szigorú özvegyéletét érzékeltető arcképét, amely arra kötelezte volna, hogy fekete cseh kristályszettjét leszámítva ne csak ékszereket ne hordjon, hanem a politikai aktivitástól is visszavonuljon – ám ő férje, Lotaringiai Ferenc halála után is tovább akart uralkodni, így Józsefnek még tizenöt évet kellett várnia, míg a jelképes társuralkodó pozíciót végre reformtervei megvalósítására válthatta fel. A Habsburgok egész falat betöltő, rengeteg gyermekkel teli, bájos családi festményei után az egykori higiéniai viszonyokról tájékozódtunk, miután azzal szembesültünk, hogy sem fürdőszoba, sem toalett nem volt a kastélyban – a részletektől megkímélem az olvasót, de azt azért megállapítom: hogy naponta fürödhetünk, attól magasabb rangúnak érezhetjük magunkat minden egykor élt királynál és császárnál.
Az udvarba kilépve fúvószenekarba ütközünk, az árusok között sok a magyar, műanyag bóvlit sehol sem látunk, az árak mérsékeltek, a kávézó Savoyai Jenőről elnevezett tortája hercegi eleganciát idézően visszafogott: kellően csokis, viszont nem túl édes, forró csokit viszont hiába kérek, nincs az itallapon. Amikor kifelé indulunk, az az érzésünk támad, hogy afféle lovagváras romantikájú osztrák Disneylandben járunk, annyi gyerek nyüzsög mindenfelé. Ez lehet a magyarázata, hogy kolléganőm unokákat invokáló mondatát annyira találónak érzem.
