Karácsony a múzeumban – 100 év festményei

Erre a hétre sok-sok olyan ismert és kevésbé ismert festményt ajánlunk a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeiből, amelyek valamilyen módon felidézik a karácsony időszakát. Olykor csak ünnepi hangulatuk, átszellemültségük folytán válogattuk be őket, míg néhány esetben a témájuk és a motívumaik is karácsonyivá teszik ezeket az alkotásokat. A művek sorát úgy állítottuk össze, hogy majd' száz évet lefedjen: Rippl-Rónai Kalitkás nője 1892-ből a legkorábbi, és Pinczehelyi Sándor 1982-es Karácsonyi lapja zárja a sort.

Rippl-Rónai József: Kalitkás nő (1892)

Rippl-Rónai József az 1890-es években még Párizsban élt, amikor különleges, nyújtott formátumú képeit festette. E festménye bizonyítja, hogy ebben az időszakban erősen hatottak rá a Nabis kör művészei. Feltételezhető, hogy színredukciós festményeit a francia fővárosban alkotó amerikai festőművész, McNeill Whistler képei inspirálták. A képen elegáns, nagyvilági nő tűnik elő az öblös szobabelső puha homályából. A kompozíció leegyszerűsített, tömör, lényegre törő, kevés a motívum. Az enteriőr csak utalásszerűen van jelen, minden figyelem az alakra irányul. A dekoratív hullámvonalak és a fekete kontúrok szecessziós hangulatúvá teszik a női figura plaszticitástól megfosztott sziluettjét. A sötét háttérből szinte kivilágít a nő arca és kalitkát tartó kézfeje. Ezektől a világos árnyalatoktól légiessé, átszellemítetté válik, mintha belső fény ragyogná át. A kalitkában látható madár tovább növeli a kép melankolikus hangulatát. A kompozíciót az időtlenné tett pillanat halk, komoly és szomorú hangulata lengi be. 

Réti István: Bohémek karácsonyestje idegenben (1893)

Réti sötét és komor hangulatú olajfestménye fontos fordulópont a magyar művészet történetében. Műve szinte semmivel sem emlékeztet az ünnepre: itt nincs sem gyertyafény, sem karácsonyfa, sem hóesés. A tompa, vöröses-barnás tónusok csupasz, szegényes szobát rajzolnak ki: a középen álló asztal körül három bús, mélázó figura alakja dereng fel. A puha, lazúros ecsetkezeléssel Réti nagyszerűen képes megragadni az alakok érzelmeit, az ünnepi hazavágyás hangulatát. A szemérmes koplalás csendje és valami mély ünnepélyesség honol itt: ezt erősíti a asztalon álló olvasólámpa fénye, ami a kompozíció legvilágosabb foltjaként valamiféle szentséget von a jelenet köré. 

Réti a Képzőművészeti Társulat 1893-as téli kiállításán mutatta be a festményt, amit szinte már néhány nappal a megnyitó után megvásárolt a Nemzeti Múzeum számára a magyar állam. Kortársai meleg szívvel gratuláltak művéhez, mivel Réti az elsők között volt, akik számára a bohémság egy új szemlélet részévé vált: életérzést, művészi létfelfogást jelentett a Puccini Bohémélete által sugallt értelemben.

Pierre Bonnard: Ebédlő Grand Lemps-ban (1899)

Bonnard az 1890-es évek közepétől gyakran ragadja meg festményein a családi étkezések bensőséges hangulatát, 1899-ben egész sorozata készül ebben a témában. Feltehetően ez a festmény is ehhez tartozik. A merészen aszimmetrikus kompozíciót a terített asztal uralja. A teríték és a gyümölcsök szinte felülnézetből látszanak. Bonnard ezzel a pici zavarral finoman és nagyon minimálisan megtöri az egységes perspektívát, ami kibillenti a befogadó nézőpontját, és a képet illékonnyá, álomszerűvé teszi. Az álomszerűséget erősítik a feloldódó kontúrok, az elmosódó ülő alak a kép bal oldalán, valamint a háttérben elhaladó kislány figurája. Az alakok szinte teljesen belevesznek a környezetükbe, mintha maguk is feloldódnának a csendéletben. Ez a festmény is jól mutatja a bonnard-i festészet dekorativitásra törekvését: az apró ecsetvonások érzékivé, derűssé teszik a művet. 

Rippl-Rónai József: Karácsony (1903 és 1904 között)

Rippl-Rónainak van egy másik olajképe, a Szomorúság, ami mind tematikailag, mind hangulatát tekintve párba állítható a Karácsonnyal. Feltehetően egymás után készültek; abban az időben, amikor a festő végleges hazatérését követően házat vett Kaposváron. Ez az új otthon szolgál enteriőrképeinek színhelyéül. Mindkét képen megjelenik egy fehér asztalka vagy komód, mögötte egy díszes szőttes, mellette pedig egy rokokó, karfás fotel. Ám míg a Szomorúság csak szűkebb kivágatot láttat a helyiségből, a Karácsony teljes enteriőrt mutat, felvillantva a művész életének kedves, meghitt tárgyait. Mindkét műalkotás Rippl-Rónai fekete korszakából való: a Szomorúság tömörebb, áhítatosabb hangulata kissé oldódik az alkotó Karácsony című olajképén, ám a két alak sötét, komor foltjai melankolikussá, borússá teszik ezt a művet is.

A háttérben Lazarine levelet ír, az előtérben pedig a művész édesanyját látjuk (ő az elmenni készülő idős asszony). Ez az alak a kép fontos kompozíciós eleme, a fekete színfoltok a téri ritmus kialakításában játszanak szerepet. A tömör, intenzív foltok izgalmas kontrasztot alkotnak a világítókkal. A dekoratív, színes szőttes a karácsonyfa mögötti falon, a fotel csíkos kárpitja, a filododendron élénkzöldje, a karácsonyfa csillogó díszei kiragyognak a kép síkjából, oldva a komorságot. Ezek együttesen idézik meg a karácsony ünnepi varázsát.

Fényes Adolf: Mákoskalács (1910)

Fényes Adolf az 1900-as években megszokott, realista szegényember-ábrázolásait 1905 körül fokozatosan elhagyta: palettája kivilágosodott, és napfényben fürdőző tájait, kisvárosi képeit szinte impresszionista stílusban komponálta meg. Az igazi nagy változás azonban 1910 körül következett be, amikor felfedezte, hogy micsoda lehetőségek rejlenek a csendélet műfajában. E különös, enteriőrbe komponált csendélete a kisvárosi szobák békés csendjét idézi meg. A Mákoskalács egyetlen főre terített asztala egyszerre szól a magányról és a megelégedettségről. A képen egyetlen alak sem szerepel, a tárgyak azonban mintha mesélnének a gazdájukról: érzelmeiről, hangulatáról. A festménynek nagyon erős szakrális jelentése van: a teríték profán oltárként hat, amely már várja „Urát”, hogy elfogyassza az ünnepi ételt. Ezt a hangulatot tovább erősíti a szék mögött megjelenő Golgota-nyomat. A háttér puha kékjei, a terítő fehérsége bensőségessé teszik ezt a festményt, a teríték festett díszei pedig élénkséget, vidámságot kölcsönöznek neki.

Csók István: Züzü a karácsonyfa alatt (1914)

Csók 1911-ben tért vissza Magyarországra. Juliette-nek keresztelt, de Züzünek becézett kislánya 1909. december 21-én született. Érkezése döntő elhatározásra bírta a 44 éves férfit. Leszámolt a Párizsból induló világhírnév illúziójával, és alkalmazkodott a familiárisabb, de szűkebb hazai színtérhez. Ez a festészetében is változást idézett elő. A nagy léptékű, szimbolista látomásokat intimebb táj- és zsánerképekre cserélte, a korábbi elvont víziók helyébe az otthon és a család lépett, központi témája lett a gyermek.

A Züzü-sorozatban a francia impresszionista festészet, valamint a Nabis-k hatása is érezhető. Renoir vagy Pierre Bonnard család- és gyermekképei jutnak eszünkbe róla; azok, amelyek újszerű közvetlenséggel ábrázolják a gyermekközpontú polgári családok mindennapjait. Ezen a festményen is polgári lakásbelső elevenedik meg a magas, színes díszekkel teleaggatott karácsonyfával, amelynek előterében Züzü teadélutánost játszik a kedvenc babáival. Csók festménye teli van csodával és varázslattal. A pompás gazdagsággal feldíszített fa, a babák, a díszek közül előbukkanó angyal, a háttérben megjelenő díszes tükör mind egy tündéri mesevilágba repítenek minket. 

Berény Róbert: Csellózó nő (1928)

Berény Róbert 1926-ban tért haza berlini emigrációjából, ez a festmény ezt követően készült. A művész feleségét ábrázoló mű erős színfoltjai miatt zsigeri élményt nyújt. A női alak ünnepi vöröse, a cselló aranybarnái ünnepivé teszik a festményt. Berény zseniális kompozicionális megoldásai szuggesztív erővel jelenítik meg a zenélésben való elmélyülést, és azt az élményt, amit a zene válthat ki a befogadóban.

Az átlósan elhelyezett cselló, a mögüle előtűnő női alak, az ellentétes irányokba mutató lábak dinamikus irányvonalakat rajzolnak ki. Ezek és a különleges kitakarások és elvágások remekül tagolják a kompozíciót. A ruha vörös foltját a gordonka átlója vágja ketté, a hangszer konkáv-konvex ívei kirajzolják a női alakot. Ezekhez a részletekhez járul az előtér parkettás padlója és a hátteret lezáró, inkább csak jelzésszerű függöny. Berény ezen a művén is a valóság és a sík közötti kapcsolódási lehetőségeket keresi. A formái, habár a valóságból meríti őket, erősen stilizáltak. Az egyszerűsítéssel és a dekoratív részletekkel Berény képes volt megragadni azt az érzelmi hevületet, amit a zenélés öröme vált ki a modelljében. 

Jeges Ernő: Magyar karácsony (1932)

Jeges Ernő több változatban is megfestette Magyar karácsony című képét. A Magyar Nemzeti Galériában található festményen egy szellős, sátortetős építmény alatt ül a fehér ruhás Mária, karjában gyermekét tartva. Körülötte három vörösen izzó színű ló felszegett fejjel figyeli az újszülöttet. Az előtér sarkából pásztorok érkeznek, mellettük magasba ívelő szárnyakkal hófehér angyal áll. A bibliai jelenetet Jeges izgalmasan „magyarítja ”: a háttérben kirajzolódó jegenyefák és a puszta alföldi tájat rajzol ki. A kis Jézus üdvözlésére érkező pásztorok ruházata megegyezik a hortobágyi csikósok és nyájat őrző emberek viseletével. A festmény expresszív koloritja miatt vibrálóvá, élettel telivé válik. Az izzó vörös színben pompázó lovak és az élénksárga talaj izgalmas kontrasztot alkot. Az angyal fehér ruhája és szárnyai kivilágítanak a képből, jelzik isteni mivoltát. Jeges Mária alakját is így emeli ki: fényes fehér öltözete jelzi kiválasztottságát. A két világító, fényes alak kompozicionálisan is megteremti a kép egyensúlyát.

Bálint Endre: Groteszk temetés (1963, olaj)

Bálint Groteszk temetése az emigrációt követően készült, lényegében ez a mű zárja le párizsi korszakát. Habár nem konkrétan téli és karácsonyi témájú, kapcsolódhat ehhez az időszakhoz, hiszen motívumai: a sápadt hold, az arctalan fekete nőfigura, a sorskerék, az álomszerűen lebegő lények az elmúlást, valaminek a végét jelképezik. Az alkotó ifjúkori élményét dolgozta fel ebben a kompozícióban, amikor a Kozma utcai zsidó temetőben dolgozott napszámosként. Az ott szerzett élmények a halál korábban ismeretlen arcát tárták elé. A halálosan komor, magasztos világ azért némiképp feloldódik a groteszk eszközének segítségével. Habár a kompozíció valós tárgyakból és tárgytöredékekből épül fel, az összhatás meglehetősen szürreális. A finom kontrasztokra épülő színvilág, az öreg falakat idéző felület adja a kép mintázatát.

Pinczehelyi Sándor: Karácsonyi lap (1982)

Pinczehelyi 1979-től egy sor olyan kompozíciót készített, amelyeken a magyar zászló színeit: a pirosat, a fehéret és a zöldet meghökkentő környezetben, szokatlan kontextusban ábrázolta. Egyfajta próba volt ez, az átültetés eredményeit pedig fotósorozatokban és szitanyomatokban rögzítette. Készült így paprika, szőlőfürt, kenyér, kukorica, valamint karácsonyi bejgli is. A képen három, szorosan egymás mellé helyezett bejglit látunk, amelyek teteje teljesen megszokott, barnás színű, márványozott. Ám elölnézetben látható, hogy a tésztatöltelék nem diós vagy mákos, hanem piros, fehér és zöld színű. Pinczehelyi a különféle hungarikumoknak, a világszerte „magyarként” ismert jellegzetességeknek tart tükröt ezekkel a „kancsalul festett, egekbe néző” kompozíciókkal, groteszk csendéletekkel. A piros-fehér-zöld színhármas mint áruvédjegy szerepel a kompozícióin. Hasonlóan azokhoz a Magyar termék matricákhoz, amelyeket a hazai áruk csomagolásán szoktunk felfedezni.