Lesz katarzisunk a Soá kiállításon?

Egészen zsigeri élményt ad a Farkas István életműkiállítást kísérő kamaratárlat, a Soá. Olyan alkotókat vonultat fel, akik a 75 évvel ezelőtti vészkorszak áldozataivá váltak valamilyen módon. A szubjektív válogatás egyszerre idézi meg a múlt század meghatározó alkotóinak szellemiségét, zsenijét és szembesít a velük történt szörnyűségekkel.

Egy szűk folyosó vezet a sötét, derengő fényű kiállítótérbe. Drámai, ahogyan belépve egy pillanat alatt egészen más szférába kerülünk: a külvilág kirekesztődik, szemtől szembe kerülünk az alkotókkal. Ránk záródik a tér, kicsit az időérzékünket is elveszítjük. Az időből és térből kiszakított teremben egyszerre rácsodálkozunk rá a művészek zsenijére a műveiken keresztül, miközben meggyilkolásuk tényével is szembesülünk. Mindenhonnan a halál néz velünk szembe, a falakon a hiány ölt testet. Nemcsak a gyilkosok által félbetört életutakkal találkozunk, hanem rádöbbenünk arra is, hogy a megölt alkotókban mennyi el nem készült mű volt még, amelyek így már sosem születhettek meg.

Hátat fordítani nem szabad

A Soá kiállítást két kapuőr vigyázza. Az egyik oldalon Kertész Imre néz ránk. Tőle ezeket a sorokat kapjuk: „Ha a Holocaust mára kultúrát teremtett – mint ahogyan ez tagadhatatlanul megtörtént, és történik –, irodalma innen: a Szentírásból és a görög tragédiából, az európai kultúra e két kútfőjéből merítheti ihletét, hogy a jóvátehetetlen realitás megszülje a jóvátételt – a szellemet, a katarzist.”

Míg Kertész azt mondja, hogy a jóvátehetetlen bűnökért kárpótlásként szolgál a holokauszt szülte művészet, addig a tárlat másik választott kapuőre, Pilinszky János az emlékezés megkerülhetetlenségéről szól. Így: „A keresztrefeszítéssel a kereszténység története nem zárult le, hanem megkezdődött. A görög tragédiák megszületésével a görög kultúra nem ért véget, hanem megújhodott. Auschwitz után igenis lehet verset írni, és kell is. Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad.”

A falakon az alkotók portrtéja egy-egy üveglapra gravírozva jelenik meg az aláírásokkal. Pontszerűen, bizonytalan körvonalakkal tűnnek elő ezeken a felületeken, így lesznek egyszerre jelenvalóak és vesznek a homályba.

Festők, írók, zenészek

A kiállítás szerencsére nem szorítkozik a képzőművészekre. A térben szerepelnek a festők és szobrászok mellett azok az irodalmárok és zeneszerzők is, akik munkásságuk révén halhatatlanná váltak. A sor rögtön Radnóti Miklóssal kezdődik. A Töredék 4. versszakát olvashatjuk: „Oly korban éltem én e földön, / mikor gyermeknek átok volt az anyja, / s az asszony boldog volt, ha elvetélt, / az élő irígylé a férges síri holtat, / míg habzott asztalán a sűrü méregoldat.”

Ez alatt szerepel Pomogáts Béla kritikus Nyolcadik ecloga-elemzésének részlete, végül pedig a költő rövid életrajza.

Nagyjából e rend szerint folytatódik az alkotók sora. Rejtő Jenőtől a Piszkos Fred, a kapitány egy részlete, Szomory Dezsőtől A párizsi regény néhány bekezdése, Gelléri Andor Endrétől pedig a Menekülés egy szakaszát olvashatjuk. Az életrajzokból pedig haláluk körülményei is világossá válnak. Radnóti az erőltetett menetben vesztette életét, Rejtőnek a voronyezsi területen veszett nyoma munkaszolgálat közben, Szomory egy Pozsonyi úti védett házban, szívrohamban halt meg, Gelléri pedig flekktífuszban halt meg 1945 májusában munkatáborának felszabadítását követően.

Az írók között idéződik meg Fényes Adolf, Basch Andor, Goldman György életműve. E tábláknál az életrajz mellett egy-egy olyan idézet szerepel, amelyből képet kaphatunk az adott alkotó stílusáról, alkotói energiáiról, kézjegyéről.

Továbbhaladva Halász Gáborral, Karácsony Benővel, Ámos Imrével, Jándi Dáviddal, Sárközi Györggyel, Kemény Simonnal, Farkas Istvánnal, Beck O Fülöppel, Szerb Antallal „találkozunk” még, a térbe helyezett oszlopokon pedig Gyopár László, Weiner László, Nádor Mihály, Kuti Sándor és Weisz Ferenc munkássága idéződik meg. A zeneszerzők művei is felhangzanak az adott helyeken.

A művészek sora ugyan nem teljes, a válogatás szubjektív, azonban a tér így is alkalmas arra, hogy emlékezzünk és felidézzük a halhatatlan nagy művészek munkáit. A Soá azzal is szembesít, hogy az emlékezés mindannyiunk közös munkája nemzedékről nemzedékre, hogy közös feladatunk, hogy szembenézzünk a társadalmi traumáinkkal. „Hátat fordítani nem szabad”.

Az erőteljes mondanivaló és hatás ellenére hiányérzetet kelt, hogy egy eredeti festményt vagy kisplasztikát sem látunk ebben a térben, csupán reprodukciók, közepes minőségű printek vagy tárgyfotók szerepelnek a festőknél, szobrászoknál. Amit azért érthetetlen, mert Ámos Imre Sötét idők című festménye, Fényes Adolf Mákoskalácsa, Basch Andor Önarcképe vagy éppen Beck O. Fülöp Ady reliefe, Goldman György Önarcképe mind-mind szerepelnek a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében. E munkák közül csak Farkas István Szirakuzai bolond című festménye látható most a nagy életműkiállításban. Így aztán sajnos mégsem sikerül eljutnunk a katarzisig.

A Soá című kiállítás március 1-jéig látogatható.

Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond