A harcmezőtől a körtefáig – Petőfi-emléktúra Erdélyben

Azt mondják, aki Petőfi nyomába ered, annak az 1849-es csata helyszínét, az Ördög-patak Segesvár határában húzódó völgyét kell felkeresnie. Egyedül nehezen találnánk meg az egykori harcmezőt, ezért úgy döntünk: arra kérjük a hely ismerőjét, Szabó Józsefet, hogy kalauzoljon bennünket. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, az emlékház gondnoka készséggel áll rendelkezésünkre. Autóval indulunk, és a Fehéregyháza határában húzódó dombok felé kanyarodunk. Idegenvezetőnk útközben arról mesél, hogy már gyermekként is szeretett volna minél többet megtudni Petőfiről. Nem csak azért, mert a tanárai kisiskolás korától az ő szellemében nevelték, hanem mert a költő titokzatos eltűnésének története lenyűgözte, és kíváncsi volt, a Haller család miért éppen a házuk szomszédságában emelt emlékmúzeumot a tiszteletére.

Leparkoljuk az autót, és a református temető mellett felkapaszkodunk az erdők irányába. Zord az idő, északi szél vág az arcunkba. Lassan magunk mögött hagyjuk a falu zajait. Sehol egy lélek, lihegünk a kaptatón. A fák recsegnek-zúgnak. Aztán hirtelen minden elcsendesedik, mintha az erdő is visszafojtaná lélegzetét, hátha meghalljuk a 174 évvel ezelőtti csata zaját.

– Itt, az Ördögerdő alatt állt fel a hadtest balszárnya, itt zajlott a szomorú végkifejlet – magyarázza kísérőnk. – Lüders tábornok, az ellenség vezére Marosvásárhely irányából várta az erőteljesebb támadást, ezért már az ütközet reggelén megosztotta seregét, és az egyik felét a marosvásárhelyi oldalon pihentette. Bem azt hitte, valamennyi orosz csapat harcba szállt, és úgy ítélte meg, hogy a balszárnyon törésre viheti az ütközet sorsát, de mivel a segítségként várt két ezred nem érkezett meg, arra kényszerült, hogy a jobbszárnyról három székely századot átirányítson a másik szárny erősítésére. Lüders a csapatok mozgásából arra következtetett, hogy nem kell újabb magyar seregekkel számolnia, ezért nyomban bevetette addig pihenő egységeit, amelyek alig egy-két órás küzdelemmel eldöntötték az ütközet sorsát – mondja József.

Visszafordulunk a Monostorkert felé; oda, ahonnan egykor Bem és a tisztikar figyelte az ütközetet, belátva az egész csatamezőt. József megmutatja, honnan támadott a Lüders vezette, háromszoros túlerőben lévő orosz hadsereg, és hol állította fel a jobbszárny gyalogosait és huszárait Bem. – Petőfit az ütközet idején leginkább a jobbszárnyon, a Sárpatak hídja mellett találjuk, ott, ahol most az ortodox templom áll – mutatja József, aki a tanúvallomások alapján úgy tudja: a költő többször is megpróbált csatlakozni feletteséhez, de valahányszor elmozdult a helyéről, Bem – aki korábban is gyakran hangoztatta, hogy Petőfinek, akit saját fiaként szeretett, nincs mit keresnie a hadszíntéren – katonával kísértette vissza a védelmet nyújtó hídhoz.

Végignézek a dombokon, amelyeket a Segesvár felé vezető főút szel át. Itt veszett tehát nyoma Petőfinek kétszáz évvel ezelőtt. Elképzelem, amint a vereség biztos tudatával, reményvesztetten menekül a hídon át Ispánkút felé, végignézve, hogyan gyilkolják társait a kozákok, mígnem... Legendák keringenek arról, ki és hol látta Petőfit utoljára, hol, hogyan menekült, vagy hol van eltemetve. Annyiféle halálnemet képzeltek már el a számára, hogy az még a legvéresebb thrillerekben is túlzás lenne: az egyik legenda szerint dárdával szúrták le a kozák dzsidások, egy másik szerint felkoncolták a segesvári szászok, de olyan feltételezés is napvilágot látott, hogy a Habsburgok végezték ki, mégpedig titokban. Barguzin említésére Szabó összevonja a szemöldökét, és határozottan kijelenti: a leghitelesebbnek Lengyel József székelykeresztúri orvos tanúvallomását tartja. Lengyel azt állította, hogy ő volt az utolsó személy, aki az Ispánkút kanyara előtti szakaszon, a lováról visszanézve még látta Petőfit, amint „fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonnyal” menekül. – Ő fogadható el hiteles koronatanúként – nyomatékosítja véleményét József. Eddig ismerjük Petőfi történetét, innen vonult a halhatatlanságba.

„Lábaitok alatt négyszáz magyar honvéd nyugszik”

A református temetőre is vetünk egy pillantást. A kerítéssel határos kertecskében, égbe nyúló jegenyefák közt a Haller család síremlékei állnak. – A sírkert olyan román család tulajdonába került, amely nem szeretné összenyitni a temetővel, ezért csak néha jutunk be, hogy gondozzuk a sírokat – jegyzi meg idegenvezetőnk, hozzátéve, hogy ott nyugszik gróf Haller Ferenc és lánya, Lujza, akik sokat tettek azért, hogy a hősök tömegsírja ne vesszen feledésbe. A gróf 1857-ben szabadult a kufsteini börtönből, így Petőfiről és a véres csatáról csak a feriházi (a helybéli románok Feriháznak nevezték a falut) lakosok vallomásai nyomán értesülhetett, ennek ellenére 1867-ben elrendelte a szemtanúk elmondása alapján beazonosított hármas tömegsír körbekerítését.

Időközben visszaérkezünk a Petőfi-múzeumhoz. Oda, ahol a 48. évfordulón közadakozásból turulmadaras emlékművet emeltek a tömegsír fölé. Megkésett diákcsoport vár kísérőnkre. Látom az egykedvűen telefonjaikat nyomkodó fiatalokat, és megelőlegezem: képtelenség lesz felkelteni az érdeklődésüket. Ám tévedek. – Lábaitok alatt négyszáz magyar honvéd nyugszik – kezdi a múzeumőr, és minden szempár felé fordul. Az emlékmű körüli parkot és az emlékházat Haller Lujza grófnőnek köszönhetjük, aki élete végéig ápolta a kertet, és gyarapította a múzeum gyűjteményét – tudjuk meg tőle.

Eszembe jut egy politikatörténeti kuriózum, amelyről nemrég olvastam: száz éve, a költő halálának századik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karán végzett Petru Groza kormánya is jelen volt, a képviselő a kommunizmus szellemi atyjának és a zsarnokság elleni elnyomás jelképének kiáltotta ki Petőfit – ami önmagában nem ördögtől való, hiszen az utópista szocialista eszmék egyértelműen tetten érhetők a költészetében; ekként tekintett rá és ekként ünnepelte a kommunista hatalom 1990-ig.

Miközben a látogatók újra elfoglalják helyeiket az autóbuszon, mi bekukkantunk az emlékházba. Nem sokat időzünk a harctér makettje előtt, mert a házban a kintinél is fagyosabb a levegő. A fehéregyházi magyarságnak nincs képviselője az önkormányzati testületben – ebből ugyan nem kellene annak is következnie, hogy a község vezetősége semmivel nem támogatja a térség leglátogatottabb turistaközpontját, de a hasonló gyakorlat nem ritka Romániában. Korábban tisztázatlan volt a múzeum és a kert tulajdonjoga, de az önkormányzat tavaly hosszú évtizedek után telekkönyveztette a területet, így hamarosan elkezdődhet a Petőfi Irodalmi Múzeum által felvállalt teljes körű felújítás.

Lövedékek, ágyútörmelékek, veszteségek

A közhiedelemmel ellentétben a 2018–2019-ben lezajlott kutatás során nem Petőfi maradványait, hanem az 1849-es segesvári ütközet rekonstruálását segítő támpontokat keresték a régészek az Ördög-patak völgyében. A hadszínter részleges feltárása talán az utolsó órákban történt: a területből egyre nagyobb parcellákat harapnak ki a félkész gyárépületek és a magánházak: beépül a csatatér. Marosvásárhely felé vesszük az irányt, hogy megtudjuk, milyen eredménnyel zárult a meglehetősen új tudományág, a konfliktusrégészet módszereivel elvégzett kutatás.

A Maros Megyei Múzeum igazgatója jó hírrel fogad. Ötvös Koppány Bulcsú régész-igazgató pár perce értesült arról, hogy hosszú vesződés eredményeként végre a megyei múzeum kezelésébe kerül a fehéregyházi Petőfi-emlékház és az emlékkert. – Nem valószínű, hogy a múzeum élén még évtizedekig magyar vezető állhat – osztja meg aggodalmát az igazgató –, de amíg még kedvező a csillagállás, addig kellő figyelem irányulhat az emlékházra. A Petőfi-bicentenárium alkalmából jelentős összeget sikerült elnyernünk egy új, korszerű kiállítás létrehozására, amely reményeink szerint jövőre meg is valósulhat.

Ami a Petőfi Irodalmi Múzeummal, a Hadtörténeti Intézettel és az ELTE Régészettudományi Intézetével közös projekt keretében lezajlott kutatást illeti, Ötvös szerint az eredmény nem írja át a történelmet, de erre nem is számítottak. – A Maros Megyei Múzeum régészei által végzett fémkeresős terepkutatás célja az volt, hogy minél részletesebb képet kapjunk a csata lefolyásáról, és a leletszóródás alapján be tudjuk azonosítani, hol vezetett a magyar katonák útja, hol kerülhetett sor a kézitusára – magyarázza az igazgató, és megmutat néhány kúp alakú orosz és gömbformájú magyar lövedéket, valamint pár ágyúgolyó-törmeléket.

– Összesen négyszáz leletet sikerült feltárni, ezek Bem vakmerő, a háromszoros túlerővel szembeni hadműveletének bizonyítékai. Térképre vittük a lövedékek pontos helyét, és ballisztikai számításokkal meg tudtuk határozni az ütközet gócpontját, az osztrák és a cári katonai alakulatok mozgását, így rekonstruálhatóvá vált az ütközet döntő mozzanata, tisztázódtak az egymásnak ellentmondó visszaemlékezésekből ismert részletek – árulja el az intézményvezető, aki szerint a Segesvár határában történt összecsapás nem tartozik a szabadságharc kiemelkedően fontos csatái közé. A Petőfi-kultusz tette azzá, na meg a hatalmas veszteség.

– Valószínűsítjük, hogy már a csata kezdetén elesett az itt állomásozó orosz sereg morálja szempontjából kulcsfontosságú vezér, és – bár a vesztésre álló fél katonáinak lemészárlása amúgy nem volt jellemző – a Szkarjatyin sebesülése és halála miatt feltüzelt orosz vezérek a menekülő magyar katonákra szabadították a dzsidásaikat – magyarázza Ötvös, és ezt újabb meglepő ténnyel egészíti ki: a Szkarjatyin sírja fölé emelt emlékmű ma is áll, de az elmúlt évtizedekben szinte a megközelíthetetlenségig körbeépítették, ezért mindenképpen szeretné elérni, hogy a Segesvár határában álló kőszarkofág biztonságos helyre és műemléki védettség alá kerüljön.

– Tudjuk, hogy az ellentábor román és szász emberei a vérmezőn az orosz katonák segítségével tömegsírokban hantolták el az előző nap elesett honvédeket, ezért felmerül a kérdés, érdemes-e kutatni a csatatéren Petőfi holtteste után? – kockáztatok meg egy laikus kérdést, amelyre már akkor tudom a választ, amikor felteszem. – Ingoványos területre lépnénk, ha a maradványok alapján kísérletet tennénk annak meghatározására, hol lehetnek Petőfi maradványai – hangzik a válasz –, a föld megbolygatásával csak elveszne annak a lehetősége, hogy a későbbiekben, a mainál tökéletesebb technológiával lehetővé váljon a beazonosítás – véli az igazgató.

A több száz töltény ezerkétszáz magyar katona haláláról tanúskodik. Hogy köztük volt-e Petőfi, nem tudhatjuk, és erre vonatkozó kutatást egyelőre nem terveznek a hadtörténészek.

Beszámolónk második részében Petőfi utolsó estéjének eseményeit vesszük górcső alá.

A nyitóképen az ispánkúti Petőfi-emlékhely. Fotók: Beliczay László / Kultúra.hu