Roberta Joan Anderson néven látta meg a napvilágot az albertai Fort Macleodban, anyja tanár, apja a légierő hadnagya volt. A második világháború után apja leszerelt, és a saskatchewani North Battlefordba költöztek. Kilencévesen elkapta a gyermekbénulást, ennek következtében bal karja egész életére gyengébb maradt. Tizenévesen kezdett érdeklődni a művészetek iránt: tehetséget árult el a festészetben, zongorázni tanult, majd ukulelére és gitárra váltott, és a helyi folkzenei klubokban lépett fel barátaival.
A középiskola után a calgaryi Alberta College of Art hallgatója lett, de egy év után teherbe esett, otthagyta az iskolát és Torontóba költözött. Lányát, akiről nem tudott gondoskodni, örökbe kellett adnia, és csak három évtizeddel később találkozott vele. Nehéz időszak köszöntött be életében: a zenészek szakszervezeti tagdíjához szükséges 200 dollár híján főleg utcán zenélt, közben egy áruház női ruházati részlegében dolgozott, hogy kifizethesse albérletét.
Fellépései közben megismerkedett egy Chuck Mitchell nevű folkénekessel, akivel összeházasodtak és New Yorkba költöztek, de a házasság két év múlva felbomlott, ő egyedül férje nevét tartotta meg. Az immár Joni Mitchell néven kávéházakban és folkklubokban zenélő énekesnő híre egyre terjedt, rajongótábora egyre nőtt, közéjük tartozott Leonard Cohen és a lemezkiadó David Geffen is, ekkoriban született Chelsea Morning, a Both Sides Now, szerzeményeit egyre többen tűzték műsorukra.
A különleges gitárstílusáról, irodalmi értékű szövegeiről is ismertté váló énekesnő 1967-ben ismerkedett meg az éppen a Byrds együttesből távozó David Crosbyval, akihez hamarosan szerelmi kapcsolat és szakmai együttműködés fűzte, őt követve költözött Kaliforniába. 1968-ban megjelent debütáló albuma, ezt követte a következő évben a Clouds, amelyért elnyerte a legjobb folkelőadónak járó Grammy-díjat. A nagy áttörést az 1970-ben megjelent Ladies of the Canyon hozta el számára, amelyen olyan slágerek szerepeltek, mint a For Free, a Big Yellow Taxi, a The Circle Game vagy a Woodstock. Az album óriási siker lett, félmilliós eladott példányszámával pedig az énekesnő első aranylemeze.
A hatvanas évek végén rövid és viharos kapcsolata volt Graham Nash-sel, a Crosby, Stills, Nash and Young tagjával, akivel még a házasságot is fontolgatták, de aztán szakítottak. A viszony és
új szerelme, James Taylor ihlette Mitchell legszemélyesebb és sokak szerint minden idők egyik legjobb, Blue című albumát. A lemez egyik pillanatról a másikra szupersztárrá tette, fellépéseire pillanatok alatt fogytak el a jegyek, még Frank Sinatra és Bing Crosby is műsorukra tűzték szerzeményeit.
Pályafutásának kereskedelmileg legsikeresebb albuma az 1974-ben megjelent Court And Spark lett, amelyen már a jazzel is kísérletezett, később a műfaj olyan kiválóságaival dolgozott együtt, mint Jaco Pastorius, Herbie Hancock, Pat Metheny. A hetvenes-nyolcvanas években olyan kitűnő lemezeket adott ki mint a For The Roses, a Hejira, a Mingus (ezen Charlie Mingus volt alkotótársa) és a Wild Things Run Fast, utóbbi már a poposabb hangzáshoz való visszatérést jelezte. 1976-ban ő is ott volt a The Band legendás, Martin Scorsese által filmen is megörökített The Last Waltz című búcsúkoncertjén, Coyote című dalával lépett a színpadra.
1982-ben másodszor is megházasodott. Férje, Larry Klein basszusgitáros ettől kezdve fontos szerepet játszott Mitchell munkásságában zenészként és társproducerként is. 1994-es válásuk után is együtt dolgoztak többek közt az 1995-ös Turbulent Indigo és a 2000-es, jazz-standardokat feldolgozó Both Sides Now albumon is. Az 1998-as Taming The Tiger már nem volt olyan siker, mint a korábbi lemezek, és az énekesnő hosszú ideig nem is jelentkezett új szerzeményekkel. Egy időre elege lett a zenéből, ehhez hozzájárult, hogy a láncdohányos Mitchell hangja rekedtesebb, hangterjedelme szűkebb lett.
A már-már a visszavonulást fontolgató énekesnő 2007-ben új szerzeményekkel jelentkezett, utolsó stúdióalbuma, a Shine a Billboard listáján a 14. helyen debütált. Az úgynevezett Morgellons-szindrómában szenvedő énekesnő (a rejtélyes bőrbetegség sokak szerint pszichoszomatikus eredetű) nyilvános fellépései ettől kezdve megritkultak, 2015-ben agyi aneurizmarepedést szenvedett, amely után újra meg kellett tanulnia járni. Tavaly, majdnem egy évtized után ismét élő fellépést vállalt, idén pedig, 23 év után adott ismét koncertet – három óra alatt 24 dalát énekelte el és gitáron is ő játszott.
A zene mellett rajzol, fest, kiállításai voltak, lemezborítóit ő maga tervezte, verseskötete jelent meg, noha sokak szerint szövegei önmagukban is irodalmi alkotások. 2007-ben társrendezője volt A hegedű és a dob című balettnek, amelyet az ő zenéjére koreografáltak és állítottak színpadra Kanadában.
Joni Mitchellt a Rolling Stone magazin minden idők legjobb dalszerzői között tartja számon, számtalan zenész tekinti példaképének.
1995-ben megkapta a Billboard magazin Century Award díját, 1996-ban a Polar-díjat, a következő évben bekerült a Rock and Roll Halhatatlanjai közé, kilenc Grammy-díja mellett életműdíjat is átvehetett. 2021-ben a Kennedy Center életműdíját, idén az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárának Gershwin-díját kapta meg.
A nyitóképen Joni Mitchell a Gershwin-díj átadásán 2023. március 1-jén. Fotó: Stefani Reynolds / AFP
