Az alkotóval Poós Zoltán beszélgetett a MeseCentrum oldalán.
A játszótereid elemei sokszor univerzális rendszert alkotnak. Előfordult, hogy kénytelen voltál kompromisszumot kötni?
Szinte minden munkában vannak kompromisszumok. A játszótér bizonyos szempontból olyan, mint egy állatkert. Ahogy egy állatkertből nem hiányozhat az oroszlán és a víziló, úgy egy játszótéren is kell lennie hintának és csúszdának is. Szóval vannak bizonyos játékelemek, amelyeket érdemes beterveznünk, és vannak saját fejlesztésű játékaim, amiket a legtöbbször betervezek. Összeáll egy nagy álom, amelynek a megvalósítására persze nincs pénz, ezért ki kell vennünk belőle elemeket. A budafoki Szent István játszótér például feleakkora, mint amilyenre eredetileg terveztünk.
A figuráid barátságosak, de sosem „cukik”. Volt olyan megrendelői kérés, hogy bájosabb arcvonásokkal dolgozz?
Még egyetlen munkámba sem szóltak bele. Vállalom, hogy vannak alakjaim, amelyek ijesztőek, de, mondjuk, egy boszorkánnyal az a célunk, hogy féljenek tőle.
A művészeti alkotásokat többek között az különbözteti meg az egyéb iparművészeti tárgyaktól, hogy kifejezők, azaz erős ingereket váltanak ki belőlünk. Egy archaikus magyar népmesében sokszor vannak ijesztő motívumok, és ezeknek fontos szerepük lehet a gyerekek fejlődésében. A munkáinkra az a jellemző, hogy képzőművészetet próbálunk játszótéri környezetben megvalósítani. Ebben ott van az alkotói szabadságunk, amit szerencsére a megrendelőink is komolyan vesznek.
Mi a véleményed a retró esti mesék-féle tematikus játszóterekről?
Egy igazán jó játszótér lehet a gyerek keze is, benne egy kaviccsal, és abból ő megoldja a történetét. A játszótérbe sok mindent bele lehet álmodni. Terveztem gyógyító játszóteret, de emléket állíthatunk egy-egy nagyszerű grafikusnak is, például ott van a Dargay Attila-féle Vukot idéző játszótér. Én persze másképp dolgozom, nem úgy, ahogy a Vuk játszótér alkotói, de támogatom, hogy legyen sokféle mesejátszótér Magyarországon.
Körülbelül húszéves a Balla Gáborral közösen a Millenárisra tervezett mesetér, a Zöld Péter. Mik voltak ennek a debütáló játszótérnek a tanulságai?
Ami most a parkban látható, már az eredetinek egy verziója. Az elsőt sokkal jobban kidolgoztuk, végig megépültek a tematikus ösvények, hatféle burkolatot használtunk, és az anyukák is tudták tolni a babakocsit. Aztán az eredetit ledózerolták, mert egy másik játszóteret akartak ide tervezni, de azt a lakosság végül nem engedte. Később újra megépítettük a sajátunkat, de már a vár nélkül… Mindig vannak kompromisszumos menetek, sosem tudjuk az álmainkat teljesen megvalósítani.
De nem panaszkodni akarok, mert mindig csodás felkéréseket kapok, és mindig új irányokból. Most például Delhiben, a Nehru parkba készítünk játszóteret, valószínűleg ez lesz India első játszótere.
Vállalsz olyan játszóteret is, amelynek arculati elemei eltérnének a vizuális világodtól?
Kivitelezők is vagyunk, ruhafogast is tudunk csinálni. Fából vaskarika – ez a szlogenünk. Most Borsiban építünk egy játszóteret, amit nem én terveztem, hanem Bodóczky Antal képzőművész barátom. Ennek az lesz az egyik jellegzetessége, hogy nem alkalmaz színeket. De volt olyan megrendelés is, amelynek a megvalósítását elutasítottam, mert nem tudtam azonosulni a grafikai világával.
Van úgy, hogy inkognitóban elmész valamelyik játszóteredre? Mire gondolsz, amikor látod a sok vidáman játszó gyereket?
Jó érzés. Amikor visszamegyünk valamilyen karbantartási munkát elvégezni, akkor odajönnek a szülők és a gyerekek is, gratulálnak, sőt sokszor segítenek. De volt olyan is, hogy egy gyerek arra kért, bontsam le azt, amit csináltunk. A XI. kerületi Kincskereső Iskola homlokzatát díszítettem, egy színes ködmönt raktam fel, amikor odajött egy kis aktivista fiú, és számonkért: Miért csinálják ezt a bácsik, az iskola nem óvoda… És nekiállt aláírást gyűjteni, hogy ne épüljön meg ez a bizonyos ködmöninstalláció. Az iskola igazgatója fontosnak tartotta, hogy legyen a gyerekeknek önálló véleményük, és azt bátran mondják is ki… Később visszajött a fiú, ekkor a kezébe nyomtam az akkus behajtót, ami megtetszett neki, és onnan együtt építettük fel a madárdíszekkel teli ködmönt (nevet).
A Down-szindrómás gyerekeknek készült pestújhelyi steampunk játszóháznál milyen speciális szempontokat kellett figyelembe venni?
A megrendelő felvetése volt, hogy a steampunk világába illesszük a játékokat. Engem az fogott meg ebben, hogy egy képzeletbeli sufniműhelyben egy új civilizáció épülhet fel, ami a steampunk egyik jellegzetes vonása. Állítólag ahogy a downos gyerekek érzékelik a világot, az olyan, mintha a világ is kicsit steampunk lenne. Be kellett kalkulálnunk, hogy sokan kerekesszékkel jönnek, de szerencsére a megalkotás folyamatában végig jelen voltak a pedagógusok is.
Egy mesetéren végigmenni akár olyan is lehet, mint valami beavatás…
Én is alkalmazom a labirintust, ami a beavatásoknál fontos motívum. Ráckeresztúron, a drogrehabilitációs intézet kertjében van egy nagy labirintusunk, ennek bejárása a gyógyítás része. A játszótereknél fontos szempont, hogy a családok, osztályok egymás felé fordulva üljenek le, az ismerkedés irányába hatva. A legtöbb játékot úgy találtuk ki, hogy sok gyerek egyszerre tudja használni, hogy ne önállóan, egyedül üljenek bele egy élménybe, hanem egymással alakítsanak ki viszonyokat. Van olyan hintánk, amelyeknek akkor fordulnak meg a szobrai, ha egyszerre hintáznak a gyerekek. A játékok azt sugallják, hogy együtt vagyunk valakik.
Lehet-e tanulni valamit a Disneyland-féle úgynevezett ride-októl?
Gyerekkoromban sok Batmant, Pókembert és Hulkot rajzoltam, de később már saját, komplex világot akartam építeni, aminek a szemlélete nagyban különbözik az amerikai mítoszoktól. Az amerikai játékok tele vannak árammal – az én világom elektromosság nélkül működik. Ami nálam mozog, az a gyerekek energiájától teszi. Azon esetleg elgondolkodnék, hogy a gyerekek energiáját felfogjuk különböző dinamókkal, és akár telefonokat is tölthetnénk ezzel az árammal. Szóval én inkább megfordítanám az áram irányát.
Poós Zoltán teles interjúja a MeseCentrum oldalán olvasható.
Portréfotók: IGYIC/Bach Máté
