A jó szobrász a saját korának nyelvét is jól beszéli – Interjú Majoros Áron Zsolttal

A három alkotóban már az Építőipari és Díszítőművészeti Szakközépiskolában felmerült a közös műterem igénye.

– Ugyan elvonultan alkotunk, de folyamatosan segítjük,
támogatjuk egymást. Bizonyos stádiumokban szükségünk van a másikra, ha pedig
elakadunk,  akkor mindig van valaki,
akivel szakmailag konzultálhatunk – magyarázza Majoros Áron Zsolt, aki
barátaival együtt először egy soroksári parasztházat bérelt, majd a Pauker
nyomda iparterületén alkottak. Mint mondja, az alatt a hét év alatt számos
olyan esemény történt a pályáján, amelyek hatására részidős alkotóból főállású
szobrásszá vált.

A mostani műteremben, a volt Finombőrgyár egykori helyszínén  minden feltétel adott az alkotáshoz: a padló remekül terhelhető, az óriási tér fényárban úszik, a falba vágott szélesített ajtó pedig megkönnyíti a súlyos szobrok mozgatását. Az alkotással járó hangok zaja sem zavar itt senkit.

Majoros Áron Zsolt egyéni hangja könnyen felismerhető: a layerekből, szeletekből építkező figurális kompozíciói sajátos hidat képeznek a klasszikus archaikus plasztikai gondolkodás és a napjainkat megújító, layerekből építkező képi-téri szemlélet között. Figurális szobrai nem pusztán a testről mesélnek, hanem a személyiség teljes valóját tárják a néző elé. A test, a szellem és a lélek komplexitásáról, viszonyrendszeréről szólnak.

Mint mondja, egy fejlődési folyamat eredményeképp jutott el
ezekig a szobrokig. A középiskolában még a kőfaragásra fókuszált, de úgy
érezte, hogy az anyag ridegsége, rezgése, megmunkálásának nehézsége
korlátozólag hat rá.

– Amikor elkezdtem fémmel és fával dolgozni, óriási megkönnyebbülés volt, mert láttam, hogy ezekkel az anyagokkal érzékenyebben, filigránabban tudtam megfogalmazni a gondolataimat. Aztán az érdeklődésem fokozatosan eltávolodott az anyagtól a koncepció felé. Már az adott témához választom ki a megfelelő anyagot, azt, amit az elképzelés igényel – részletezi Majoros, majd hozzáteszi, lényeges, hogy az anyag is hatást gyakoroljon rá, hogy képesek legyenek párbeszédbe lépni egymással. – Az elképzelésemet mindig megpróbálom ráerőltetni az anyagra, de az anyag ellenáll, nem úgy hajlik, vetemedik, torzul, így meg kell birkóznunk egymással. De végül általában gazdagabb mű születik, mint amit elsőre elképzeltem.

Majoros legújabb, arctöredékeket ábrázoló objektjein például
hangsúlyosan előkerülnek a színes üvegek is, amelyek elszeletelése izgalmas,
fluidális felületeket hoz létre.

Már az egyetemen foglalkoztatta, hogy ne csak a plasztika
felületét dolgozza meg.

– Kő Pál osztályába jártam, az ő védőernyője alatt tanulni nagy áldás volt. Az osztályunk maga is egy összetartó közösség, jó csapat volt. Ebben a burokban folyamatosan hatással voltunk egymásra. Már az egyetemen megjelent nálunk egyfajta vizuális szemlélet, amelynek alapja a természetből vett formák kiragadása, kontextusba helyezése volt – meséli a művész. Ebben az időszakban fordult a természethez, az organikus formavilághoz, ami azóta is alapvető témája és alanya a művészetének. – Nagyon izgalmasnak tartottam, ahogy az évgyűrűk, a fa erezete mintázza az adott felületet, ezáltal többletjelentést visz a műbe.

Korai alkotásai a rétegződéseket, évgyűrűket, a kagylók
növekedési struktúráit hozták játékba, majd érdeklődése fokozatosan az emberi
alak felé fordult.

Majoros diplomamunkájával, az Emberrel azt vizsgálta, miként tudja ábrázolni a személyiség teljes valóját: a test, a lélek és a szellem egységét. Hamvas Béla gondolatai által inspirálódva a farönkbe saját testének lenyomatát faragta, így az szarkofágként őrizte egyedi vonásait, miközben utalt az emberi lét két végpontjára is: a bölcsőjelleg a születést, a koporsóforma a halált szimbolizálja. A testlenyomat mint szimbólum későbbi munkáin is megjelenik. – A Padot a feleségemnek (Mayer Éva  képzőművész – a szerk.) készítettem a házasságkötésünk előtt. A kiindulási alapja az a népi hagyomány, amely szerint a házasulandók a házasságkötés előtt egy padon találkozhatnak és beszélgethetnek a lányos ház előtt. A padba a feleségem alakját faragtam bele, ha tetszik, egy általános tárgyat személyre szabtam.

Megoldásában nagyon hasonlít erre a műre a Lélektartó, amely szintén egy hétköznapi, közönséges tárgyra emlékeztet minket. A polcrendszerből egy emberi sziluett bontakozik ki. Ahogy Szeifert Judit megfogalmazta: „A két mű felerősíti egymás ellentétes jelentéseit, így gondolati szálon a Lélektartó a Padot a szakrális jelentés felé, míg formailag a Pad a Lélektartót funkcionális tárgy irányába mozdítja el.”

A művész egy idő után a fától az acél felé mozdult el, és
megpróbálta vaslapokkal is létrehozni azt az évgyűrűs rendszert, amire korábban
annyira rácsodálkozott. Kezdetben azonban a lemezek túlságosan egymásba értek,
így a kompozíció zárt maradt.

– Aztán felfedeztem, hogy ha távtartó lemezekkel választom el
egymástól a rétegeket, akkor beárad a fény a szoborba. Innentől kezdve számos
többletjelentést tudtam belesűríteni az alakokba, az olvasatuk kiszélesedett –
tisztázza Majoros, majd hozzáteszi, hogy ezzel a technikával egy olyan
kompozíciót tud létrehozni, ami arra készteti a nézőt, hogy körbejárja az adott
művet, hiszen az minden oldalról mást és mást mutat. – Van olyan szög, amikor
csak egy vékony sziluett látszik az egész alakból.

Majoros egyszerre merít az archaikus szobrászat hagyományából és inspirálódik a virtuális világ nyelvi készletéből. Mint mondja, lenyűgözőnek tartja az egyiptomi és a mezopotámiai plasztikák zártságát, szigorú komponálási nyelvét, valamint azt, hogy ezek az alkotások időtlenek, és épp olyan erősen megérintik a mai kor emberét, mint a több ezer évvel ezelőtt élt népeket. De vallja azt is, hogy haladni kell a korral, és a szobrász is csak úgy tudja megszólítani a nézőket, ha a saját korának nyelvét is jól beszéli.

– A virtuális világ alapvetően átitatja a mindennapjainkat,
szerintem egy mai művésznek reflektálnia kell erre – hangsúlyozza. Az Ybl-emlékmű
például egyforma négyzetekből épül fel, amelyek távolról és egy adott
pozícióból nézve pixelszerűen rajzolják ki a 19. század egyik legnagyobb magyar
építészének portréját. Azonban ha más szögből és más távolságból nézzük, akkor
ez a murális mű izgalmasan formálja, játékba hozza a körülötte levő teret.

Amikor a köztéri szobrászatról kérdezem, Majoros elmondja,
hogy számára nem izgalmas a statikus bronz- vagy kőszobrok megalkotása, hiszen
ezek ma már nagyon távol vannak a kor nyelvétől.

– Ybl a legkorszerűbb mester volt a maga korában. Abban az
időben kiforrott, kiváló minőségű szobrok készültek, a mai köztéri szobrászat
rendkívül vegyes, ez több problémára is visszavezethető a megrendelőtől az
időintervallumig és az alkotó kvalitásáig. És ha a szobrászat nem tud újat
mondani, ha nincs benne fejlődés, akkor elveszítjük a kapcsolatot a
befogadókkal, és akkor a szobrok többet vesznek el a térből, mint amit
hozzáadnak. Ez szomorú felismerés.

Az M86-os Rábaközi pihenőnél kialakított emlékhely két szobra azonban igazán mai nyelven szól hozzánk.

– A Pléhkrisztus a 15. század óta meglévő útszéli kereszt, valamint szent szobor állításának a tradícióját követi, így emlékhelyként is tud működni. Az volt a feladatom, hogy olyan köztéri alkotásokat hozzak létre, ahol az említett útszakaszon elhunyt emberekre emlékezhetnek a szeretteik. Teljes szabadságot kaptam, így az autonóm formanyelvemmel valósíthattam meg a szobrokat. A Mária-szobor párhuzamosan kapcsolódó fémlemezekből áll, a súlyos anyag így légiessé válik. Ha pontosan középre állunk, akkor át lehet nézni a szobron, más szemszögből azonban térbeli, csaknem tömörnek tűnik. A Pléhkrisztusnál az egymáshoz illesztett lemezek rajzolják ki a negatív Krisztus-formát, amiben szemből megláthatjuk saját magunkat is, amint a korpuszban tükröződünk.

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2021/5. számában olvasható.

Fotók: Kurucz Árpád