Harminc éve mutatkozott be az Operaházban, azóta neve egybeforrott Nabucco, Jago, Scarpia és a Hollandi szerepével. Kálmándy Mihály október 5-én gálával ünnepelte a jubileumot.
Idén márciusban kapta meg a Kossuth-díjat, és ha jól tudom, különösen meghatotta, hogy a Szent Korona jelenlétében adták át az elismerést.
Ez valóban csodálatos érzés volt, de egyébként semmi nem változott azóta – én ugyanazt csinálom, amit a Kossuth-díj előtt. Nagyon jó szellemi és hangi formában érzem magam. Ez nem egy történet vége, mert eddig is arra törekedtem, hogy estéről estére egyre jobb legyek.
Az állami elismerés nagy dolog, de minden művésznek van egy belső mércéje is, ami alapján megítéli a saját eredményeit. Önnek mi jelenti ezt a szubjektív iránytűt?
Amikor felvettek a Magyar Állami Operaházba, az első premierjeim között szerepelt A bolygó hollandi. Óriási megtiszteltetés volt előadás után azt olvasni az egyik meghatározó kritikus írásában, hogy esetemben hangi, lelki és alkati megfelelésről értekezik. Úgy érzem, hogy a varázslat akkor jöhet létre, ha a kiváló hangi állapot mellett sikerül kibontakoztatni a figura lelki világát is. Ez a belső mérce.
Több mint harminc évvel a háta mögött meg tudja fogalmazni, hogyan kell vigyázni egy operai hangra?
Semmi nem pótolja a napi gyakorlást. Nem szabad mindent elvállalni, mert nem minden használ a „hangszernek”. Egy művész akkor tud fejlődni és a szakmát magas szinten művelni, ha a hangjának megfelelő szerepeket énekel. Hogy ki mikor érik, az roppant relatív. Amikor huszonöt évesen a Nabucco címszerepével diplomáztam, rögtön megmutatkozott, hogy milyen szerepkörben fogok majd otthonosan mozogni. Ha valakinek vivőerős a vocéja, megfelelő a hangterjedelme, stabil magasságai és sötét hangszíne van, az alkalmassá teheti például a Verdi-repertoár megformálására. Ezzel együtt azt gondolom, hogy nem csak egy technikánk van, hanem annyi, amennyi szerepet éneklünk. Mindegyik operahősnek más a lelkivilága, ami az énektechnikát is meghatározza. Ezért van az, hogy a jól megválasztott szerepek vigyáznak az előadó hangjára.
A gála Wotan búcsújával és a Tűzvarázzsal zárult A walkürből. A kritika dicsérte ezt az alakítását. Mi volt a kulcsa hozzá?
Wotan főistent nem lehet csupán zenei oldalról megközelíteni, el kell merülni a germán mítoszokban, az őstörténeti hagyományokban. Ha ezt a kutatómunkát az énekes elvégzi, ráérezhet a karakterre. Szerintem ez a kulcs.
Az új évadban egy új Wagner-szerepben lép fel, Amfortast alakítja a Parsifalban.
Gyönyörű opera gyönyörű témával, amely óriási energiákat követel meg az énekestől, de sokat is ad. Régi vágyam teljesül azzal, hogy elénekelhetem.
Jó esetben megtörténik ez, hogy vissza is kapja azt az energiát, amit beletesz egy szerepbe?
Minden esetben! Van úgy, hogy elzengek egy Don Carlost vagy Rigolettót, és amikor lemegy a függöny, megfogalmazódik bennem, hogy legszívesebben még egyszer elénekelném, most, rögtön!
A teljes interjú az Opera Magazinban olvasható.
Nyitókép: Kálmándy Mihály, fotó: Raffay Zsófia
