Csákány István a nemzetközi szcénában is jegyzett, Düsseldorfban élő magyar kortárs művész. Ghost Keeping című monumentális installációjával 2012-ben szerepelt a kasseli dOKUMENTÁn. A szentendrei MűvészetMalomban megvalósított, szintén nagy léptékű műegyüttese elképzelt és valós emlékek pásztázására hívja a nézőket. Az elképzelt utazáson egy megszemélyesített emlékmű: a Kalapács kalauzol végig.

Csákány István alkotói munkásságában hangsúlyos szerepet kap az emlékezés szokásrendszere, kultúrája, ezáltal az emlékművek kérdése is.

Foglalkoztatja a kérdés, hogy működik-e a kollektív emlékezés emlékművek nélkül.

– Amikor az emlékművek eltűnnek vagy eltüntetik őket, az olyan, mintha kiradíroznánk őket a múltból. Nyomaik viszont a múlton keresztül átöröklődnek bennünk. Ezért szerintem fontos, hogy az emlékművek megmaradjanak eredeti helyükön, hogy vissza lehessen csatolni hozzájuk részletezi gondolatmenetét a művész.

A kalapács álma műegyüttes a művész korábbi munkáiban gyökerezik, amelyek darabjait – régi ismerősként – fel is fedezhetjük az installációban. Korábbi műtárgyak (Talált, Sivatag, Tükör stb.), beemelt természetes anyagok, fény és árnyék, valamint az atmoszférát teremtő zene mind egyenrangú alkotóelemei a koncepciónak.

A kiállítás berendezése komplex, trópusokra emlékeztető tájat fest, amelyben a tárgyak által vetett árnyékok éppen olyan fontosak, mint ők maguk.

A látványon egy narratív szál fut végig: a Kalapács, azaz egy ismeretlen eredetű szobor, egy emlékmű kilép mások által meghatározott szerepköréből, és útnak indul. Otthagyja addigi merevségét, talapzatát, útja kietlen tájba vezet. A képzeletünk segítségével először egy bányaszerű, föld alatti üregrendszerbe jut. De a látottak során semmi sem ragadható meg konkrétan; bizonytalanságérzés uralkodik a nézőben, aki egy álomszerű káosz résztvevője. A kiállításnak nincs meghatározott kiindulási és végpontja sem; minden attól függ, hogy merre indulunk el és hogyan rakjuk össze magunkban az elképzelt történetet. Csákány István külön világot és speciális helyzetet teremt ebben a térben, amelyben fontos a saját tapasztalásunk.

„A szentendrei kiállítására készített installációinak központi eleme az előző tárlatain már megismert kalapácsszobor. Korábbi alkotásai a kelet-közép-európai térségben érzékelhető jelenségekhez kapcsolódtak, ahol az elmúlt korszak, a szocializmus által közvetített ideológiák éltette munkásmítosz, a munka értékelése, az emlékmű tartalma vagy a hősiesség eszménye teljes mértékben átalakult, mégis megmaradtak az ezekhez fűződő régi gondolkodási sémák nyomai.

Csákány István

A Szentendrén bemutatott két új és egy régebbi árnyjátékban a kalapácsszobor mint megszemélyesített műalkotás árnyjátékok főhősévé válik. A kiállítás egy folyamatot mesél el különböző időbeli stációkra, illetve jelenetekre bontva ez a folyamat a történelem során újra és újra megtörténő körforgásról szól, ahol bármilyen értelmezhető érték képes megszületni, kibontakozni, meghalni, funkcióját elveszíteni, más értékkel ötvöződni és új életet ölteni. Az ember egyszerre résztvevője, megfigyelője és krónikása ennek a folyamatnak” – írja Bodonyi Emőke kurátor a kiállítás bevezetőjében.

Fontos részeleme tehát a tárlat befogadói élményének a személyes tapasztalat megszerzése. Tulajdonképpen a látogató szemére van bízva, hogy mit lát a képből, mit érez meg általa, és hogy mik azok a pontok, amik révén a történetet össze tudja rakni. A kalapács vándorlása során apróbb jelenetek sejlenek fel, például egy tábortűz megidézése, amely mellett ücsörögve az emlékmű önmagáról elmélkedik, önmagát keresi.

Az álombéli tájon keresztülhaladva a múzeum félemeletén vetített állóképet láthatunk, amely az alsó térből kiemelt kompozíció. Ezen az árnykompozíción ismételt motívumok sejlenek fel, az eddig látottak sűrítve jelennek meg benne.

A lényeg a kiismerhetetlenség, a megteremtett káosz, amely sajátos esztétikával is rendelkezik.
Kiállítási enteriőr a kurátorral és a művésszel

A bemutató harmadik részében látható műtárgyakhoz konkrétabban köthető az emlékezés fogalma. Itt Csákány István korábbi alkotásait láthatjuk, amelyek értelmezése a tárlat kontextusában újabb rétegekkel gazdagodik.

A Betonkoszorú című mű Bruce Nauman egyik munkájának megidézése. A gesztusokat mutató hat kézfejpár koszorúformába fonódik össze. A forma elgondolkodtat a koszorúzás hagyományáról, és megeleveníti az ünnepélyek emelkedett hangulatát is. A koszorú azonban kritikusan néz vissza a nézőre, és a néző is kritikusan szemléli őt, mivel a mű megkérdőjelezi a koszorúzás okát és célját.

Csákány István: Betonkoszorú 2019. Beton, betonvas. 106 × 108 × 60,5 cm (magántulajdon)

A kiállításnak ezen a pontján láthatjuk magát a Kalapács-emlékművet, a központi motívumot. A művész elmondása szerint a szobor ihletője A szobrok is meghalnak című film, amely azt a jelenséget vizsgálja, hogy a törzsi és szakrális plasztikák hogyan veszítették el funkcionalitásukat, miután kiemelték őket eredeti közegükből, és pusztán dekorációs tárgyként kezdték el használni.

A szobor alsó része ennek megfelelően a törzsi kultúrák művészeti alkotásainak motívumrendszerére emlékeztet. A kalapácsnak mint tárgynak – amely körbe rendezve, ismétlődve hengeres formát alkot – nagyon tág a szimbolikája. Építésre és rombolásra is használható alapvető eszköz, formája pedig jól absztrahálható. A szobor betonból van, ami a modern kori ember egyik fő használati anyaga, a jövőbe vetett hit egyik szimbóluma.

Kalapácsot használó emberek az egész kiállítás során csak egyetlen helyen, egy fametszeten tűnnek fel. A Suspended című metszeten Pátzay Pál egyik szobrának fotódokumentációja jelenik meg, amelyen éppen megsemmisítik és eltávolítják Raoul Wallenberg emlékművét. A kiállított képpár emléket állít az emlékezet eltiprása kísérletének, amely végső soron hatástalannak bizonyult, mivel a művet 1999-ben méltó módon újraavatták.

Csákány István: Suspended, 2010. Fametszet, papír és akril, papír. 126×175 cm, 2 db

Kitekintésként pedig érdemes megemlíteni, hogy az elmúlt években zajló, szakmai vitákat keltő emlékmű-állítási ügyek tükrében akarva-akaratlanul felvetődik a gondolati párhuzam:

érdemes-e emlékműveket, kő- és betonszobrokat emelni közterekre?

Ha igen, akkor milyen célból és milyen módon? Megvalósulhat-e az esztétikai és ideológiai időtállóság, ami egy ilyen létesítmény létrejöttét indokolja? Vajon hány olyan köztéri szobor található, amelyek, ha képesek lennének az önvizsgálatra, akkor inkább otthagynák a piedesztáljukat? Érdemes ezeket a kérdéseket végiggondolnunk akár egy városi séta közben is, amikor elhaladunk egy-egy ilyen jellegű mű mellett. Elvégre azért emelték őket, hogy mindannyian emlékezzünk, és elmélkedjünk róluk.

A kiállítás legérzékletesebben jelenleg online tárlatvezetés keretében tekinthető meg, amelyen a művész vezeti végig nézőit A kalapács álmában. A fizikai helyszín, a szentendrei MűvészetMalom augusztus elejéig ad otthont a műegyüttesnek, így bízhatunk abban, hogy a személyes bejárásra is lehet még alkalom.

A nyitóképen Csákány István: Kalapács (Origin unknow), 2016. Beton, acélrudak. 55×55×150 cm. Fotók: Ferenczy Múzeum/Deim Balázs