„A kedvenc történeteimet szeretném megosztani” – Interjú Zalka Csenge Virággal

Zalka Csenge Virág tevékenysége kiemelkedő és üde jelenség a mai magyar meseirodalomban. A kortárs gyerek- és ifjúsági irodalmat, valamint a popkulturális témákat és érdeklődési köröket a népmesék világával szintézisre emelő mesemondó az elmúlt tizenöt évben bejárta az egész világot – személyesen és képzeletben egyaránt. Hétköznap a Világszép Alapítvány szakmai munkatársa, évente immár több mesegyűjteménye is megjelenik. A Tarkabarka Hölgy varázslatos hivatásáról mesél.

A legtávolabbi kultúrák meséit ismered megszámlálhatatlan mennyiségben. Hogyan osztod be az idődet, hogyan válogatsz az olvasnivalók között, hogyan rendszerezed a már megismert történeteket a fejedben?

Nemrég fejeztem be egy magamnak állított kihívást, hogy a világ minden országából elolvassak egy-egy népmesés kötetet. Végül majdnem kétszáz országból kétszáz gyűjteményt böngésztem végig, talán csak nyolc-tíz ország volt, ahol nem találtam teljes könyvet, így az internetről gyűjtögettem történeteket. Több mint öt év telt el, mire a végére jutottam, a térkép mentén haladtam, így követni tudtam a szomszédos országok hasonló meséit. Ez akkora élmény volt mesemondóként, és annyira sokat adott szakmailag a több tízezer mese, amit elolvastam, hogy folytatom a kihívást olyan kultúrák meséivel, melyeknek nincs politikailag saját, különálló állama. Most éppen az ötvenöt kínai kisebbség meséit olvasom – ez az én képzeletbeli vándorlásom az elmúlt két év röghöz kötöttségében.

Az utazáson, a kultúrák megismerésének vágyán, a hagyományőrzésen túl mi késztetett arra, hogy mesemondóvá válj?

A teljes mesemondói munkásságom igazából a történetek okozta ujjongásból fakad. Már gyerekkoromban is, ha nagyon jó sztorit hallottam vagy olvastam valahol, muszáj volt továbbadnom, rögtön siettem a barátaimhoz és a családomhoz, hogy ezt hallgassátok! Ma is azért mesélek, mert a kedvenc történeteimet szeretném megosztani.

Több mint tizenöt éve vagy a pályán. Fel tudsz idézni egy bizonyos pillanatot, amikor eldöntötted, hogy mesemondó leszel, vagy ez már egészen gyerekkorodtól egyértelmű volt számodra?

Ez két irányból indult nálam, az egyik a szájhagyomány volt: a szüleim, a nagyszüleim nagyon sokat meséltek nekem, az apai nagyapám történetei például a klasszikus, falusi népmesemondás hagyományát őrzik, így a hétköznapokban, a konyhaasztalnál, ebéd közben mindig rengeteg mesélés volt nálunk. A másik katalizátor az olvasás volt. Nagyon korán megszerettem a mitológiát, a kelta hőslegendákat, és kamaszkoromban ki is találtam, hogy én kelta bárd akarok lenni.

Aztán kiderült, hogy ezt nem lehet szakmaszerűen űzni, úgyhogy elmentem régésznek. Már a régészeti szakra jártam, amikor megtudtam, hogy van olyan, hogy valaki hivatásos mesemondó, és léteznek erre képzések, konferenciák, fesztiválok. Azonnal kipattant a fejemből a szikra, ma is emlékszem, pontosan 2006. június 28-án, hogy én ezt akarom csinálni. Másnap már nyomtattam is magamnak brosúrákat és névjegykártyát, és azonnal tudtam, hogy nekem ez lesz a hivatásom.

Felkerested ezeket az intézményesített képzéseket? Hogyan indultál? Kitől lehet megtanulni egy ilyen régi mesterség fortélyait?

Addigra már rengeteget meséltem magamnak, az osztálytársaimnak és táborokban a gyerekeknek, úgyhogy igazából menet közben tanultam. Külföldi mesemondókat kerestem fel, őket hallgattam, ők adtak tanácsokat, küldtek nekem könyveket, volt, aki pénzt is, hogy vegyek magamnak mesemondó-CD-ket. A nemzetközi mesemondó-közösség borzasztóan nyitott, és amikor meghallották, hogy itt van egy huszonegy éves magyar lány, aki mesélő akar lenni, mindenben segítettek, és nagyon kedvesen tanítgattak az elején.

Később tudományos szempontból is részletekbe menően foglalkoztál a mesék és a mesemondás jelenségével. Hogyan képzeljünk el egy külföldi mesemondó-egyetemet?

Amerikában az 1970-es évek elején indult el a mesemondás reneszánszának nevezett mozgalom, előbb az Appalache-hegység régi kultúráit őrző mesélők, valamint afroamerikai mesélők képviseletében, majd egyre több fesztivált és konferenciát rendeztek, létrehozták az amerikai mesemondó-szövetséget (National Storytelling Network), és végül erre alapult az egyetemi képzés Johnson Cityben, Tennessee államban. Ezt végeztem el én is, a mesteri szakdolgozatomat a szerepjáték és a mesemondás kapcsolatából írtam.

Tizenévesen nagyon szerettem az asztali szerepjátékokat, tudod, a M.A.G.U.S. és a Dungeons and Dragons, amikor ülünk egy asztalnál, és sztorikat mesélünk. A szakdolgozatomban azt vizsgáltam, hogyan lehet ezeket a játékokat felhasználni arra, hogy felkeltsük a kamaszok érdeklődését a mesék iránt. Elkészítettem egy-egy játékmodult az Artúr-legendából és az aranygyapjú mítoszából, és végigjátszottuk gimnazistákkal, akik utána rögtön mentek is a könyvtárba, hogy elolvassák, miként végződött az eredeti sztori. A doktori dolgozatomban pedig kicsit továbbvittem ezt a témát, és a digitális szerepjátékokkal foglalkoztam.

Sokszor észre sem vesszük vagy rosszallóan tekintünk azokra a popkulturális tartalmakra, amelyek a tizenéveseket érdeklik, pedig a legtöbb ma népszerű film, sorozat, zene, egyéb internetes „látnivaló” népköltészeti és mitologikus alapokra épül. Szerinted hogyan volna érdemes megközelíteni ezt a jelenséget?

Nekem tulajdonképpen ez a kedvenc témám. Az angol nyelvű blogomon fut egy StorySpotting nevű sorozat, ahol azt játszom, hogy ha filmben, könyvben vagy sorozatban találok egy népmesei vagy mitikus motívumot, akkor azt kielemzem, megkeresem a párhuzamokat, és levezetem, ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Például a Salamon király döntését játszották el most legutóbb egy kórházas sorozatban.

Borzasztóan élvezem a popkulturális műveltséget, nagyon szeretek képregényeket olvasni, videójátékok forgatókönyvírójaként is dolgoztam egy időben. Nagyon jól lehet a gyerekekhez, még inkább a kamaszokhoz, de a felnőttekhez is kapcsolódni, ha tudom, hogy miről beszélnek. Amerikában meg is jelent egy könyvem, a Tales of Superhuman Powers, amelyben a szuperhősös filmekből kigyűjtött szuperképességekhez kerestem népmeséket, és ezzel szerettem volna megmutatni, hogy ezekről a képességekről már nagyon régóta álmodnak az emberek. 

Milyen további szempontok alapján választasz mesét egy-egy gyűjteménybe vagy a mesemondós alkalmakra? Vannak kedvenceid?

Igazából eddig soha nem írtam mesét, hagyományos történetekkel szeretek dolgozni. Szerintem a repertoárom kilencvennyolc százaléka népmese. A nagyon régi történetek érdekelnek, eposzokat is nagy örömmel mesélek. Leginkább az olyan történetek foglalkoztatnak, amelyek vizuálisan is megfognak; én képeket látok magam előtt, amikor mesélek. Például a szárnyas farkas a magyar népmeséből vagy Zál és Rudábé a perzsa királyok könyvéből, a fehér hajú herceg és a sárkánykirálylány…

A szívem másik csücske pedig a reprezentáció, hogy ki lehet hős egy mesében, milyen hősöket adunk a következő generációnak, ebből született a Ribizli a világ a végén magyar vonatkozásban, illetve A kalóz királylány nemzetközi történetekkel. Számomra mindig különösen kedves, ha mondjuk egy talpraesett lány a főszereplője egy mesének, esetleg egy furfangos asszony vagy egy olyan férfikarakter, aki gondoskodó, és nem csak erővel old meg feladatokat.

A generációkon átívelő családtörténetek nagyon különlegesek, a fiát egyedül nevelő apa vagy a kedves mostoha történetét is nagyon fontosnak tartom elmondani. Ezeket a rendhagyó családmeséket a Világszép Könyvek-sorozat első kötete, a Széltestvér és Napkelte gyűjti össze. A kópékat is borzasztóan szeretem, mert kisebbek, gyengébbek a többieknél, de okosabbak is, és a furfangjukkal mindig kiemelkednek. Az ő történeteikkel a Törpeszarvas és a déli álom című, frissen megjelent könyvemben, a Világszép Könyvek-sorozat második kötetében találkozhatnak az olvasók.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/5. számában olvasható.

Fotók: Kurucz Árpád