Átfogóan tárgyalja a nem sokkal a századik születésnapja előtt elhunyt Vera Molnár művészetét a Ludwig Múzeum À la recherche de Vera Molnar kiállítás, amelynek első egysége áttekinti Vera Molnar pályájának meghatározó fejezeteit, másik fele pedig meghívott, nemzetközileg elismert művészek reflexióival tiszteleg az életmű előtt.
Hemzsegnek most a Vera Molnarra emlékező vagy a művészetét kontextusba helyező kiállítások a városban, mindegyik más szempont felől közelít, ugyanakkor mind fontos abból a szempontból, hogy izgalmasan megágyaz a párizsi Pompidou Központban nyíló nagy, átfogó retrospektív kiállításnak. És végre azt látjuk, hogy néhány éve már itthon is megindult a pezsgés a Vera Molnar-i életmű körül, a hazai megítélése kezdi utolérni a nemzetközit. Kint ugyanis már régóta a kánon része, jelentősége elvitathatatlan, itthon azonban kicsit később kaptunk észbe, viszont szuper, hogy még a nagy párizsi tárlat előtt ennyi kiállításon keresztül a magyar közönség is jobban megismerheti ezt az oeuvre-t.
A Ludwig Múzeum kiállítása egyszerre igyekszik átfogóan bemutatni az életművet, kitérve annak minden egységére, korszakára, végigköveti Vera Molnar vonal- és formarendszerének alakulásait, ugyanakkor érzékelteti azt is, hogy a számítógépes művészet úttörőjeként számon tartott alkotó algoritmikus gondolkodásával mennyire megelőzte saját korát, sőt: hogy gondolkodásával hogyan inspirálta az utána következő generációk alkotóit.
A kiállítás a Hipertranszformáció-sorozat két nagyméretű darabjával indít. Kiindulópontjuk a szabályos négyzet, azonban az alkotó paraméretek minimális változtatásával kimozdította a kompozíciókat a statikusságból, a csendből, azokat kicsit közelítette a rendetlenség és a káosz irányába, így kezdtek ezek a művek izgalmasan pulzálni. A két mű arra is rávilágít, hogy Vera Molnar a komputert mindig csak eszközként használta, a döntés és a választás a művész kezében marad, ő viszi bele azt az 1%-nyi rendetlenséget, amitől a szigorú és hideg formarendszer, a “hűvös geometria” emberi minőségekkel gazdagodik, kvázi „felmelegszik”.
Az alkotó egyébként 1968-ig a képzeletbeli gép módszerét követve, lépésről lépésre, szabad kézzel alkotott, és csak ettől az évtől kezdve kezdett el valódi komputereket használni. Az első között. A kiállítás azonban az ötvenes években és a hatvanas évek elején készült munkákból is válogat, ezek közül egy tucatnyit láthatunk az egyik falra installálva, amelyek megmutatják, hogy a művész már ebben az időben is algoritmikusan gondolkodott a képalkotásról, annak ellenére, hogy tulajdonképpen még nem használta a konkrét technológiát.
Vera Molnar művészetének érzékenységét jól mutatják az Electra-sorozat kiállított darabjai, ezek a színes nyomatok, amelyek a párizsi Musée d’art moderne de la Ville de Paris-ban rendezett, elektronika és a művészet kapcsolatát tematizáló korszakos jelentőségű kiállításán a helyszínen, szó szerint a közönség szeme láttára készültek el. Az inspirációt Monet Impresszió, a felkelő nap festménye jelentette, a sorozat e mű experimentális szimulációjaként tekinthető, és így Vera Molnar hommage-ai közé is illeszkedik.
Egyébként az alkotó teljes életművét végigkísérték az hommage-ok, a mostani kiállításban is láthatunk ezek közül néhányat, a Párhuzamosok sárga téglalapokon például Paul Klee-t idézi. És e mostani kiállítás bravúrja az, ahogy képes meghúzni a vonalat a művészettörténet klasszikus korszakai és a kortárs tendenciák között, középen elhelyezve Vera Molnart. Mert láttatja, ahogy az alkotó inspirálódott a nagy elődökből, egészen Dürer Melancholia művéig visszatekintve, ugyanakkor a tárlat második egységében felsorakoztatott nagyon kortárs művek megmutatják azt is, hogy a jelen alkotói mit kezdenek a Vera Molnar-i örökséggel, miként tudnak kapcsolódni az általa képviselt eszmékhez. Ezek szintén hommage-ok, olyan alkotóktól, akik úgy érzik, hogy Vera Molnar nagy hatást gyakorolt munkásságukra. Néhányan – például Arno Beck, Patrick Lichty, Erwin Steller, Iskra Velitchkova, auréce vettier és Mark Wilson – grafikai megközelítést választottak, míg mások – mint Refik Anadol, Snow Yunxue Fu, Mario Klingemann, Frieder Nake, Casey Reas, Antoine Schmitt, Tamiko Thiel és p/, illetve Samuel Yan – algoritmusok segítségével generatív műveket hoztak létre videó- vagy kiterjesztett valóság formátumban. u2p050 pedig úgy döntött, hogy kinetikus szobrot épít. A kiállítás ezen egysége egészen futurisztikus, olykor interaktív, máskor pedig hitelesen mutatja, hogy a mai, átdigitalizált korban milyen szerepe lehet a számítógépnek a művészetcsinálásban.
A kiállítás utolsó egységében a kortárs digitális művészet körében is úttörő jelentőségű alkotó egyik utolsó, Martin Grasser generatív művésszel készült közös munkája, a Témák és variációk gyűjtemény látható, ami 500 generatív művészeti NFT-t tartalmaz. Ezek a korábbi betűs sorozat gondolatát folytatják, a kompozíciók kiindulópontjai az N, F és T karakterek.
A kiállítás április 14-ig látogatható.
