A kert, ahol Petőfi megpihen

Körülbelül egy órával előbb érkezem, és rögtön a reformkorba. A Petőfi Művelődési Központ előterében pártás honleányok tesznek-vesznek: ez itt most a Pilvax Kávéház. Az asztalokon álbajuszok (?!), tálcákon islerek Petőfi nevének betűit kiadó sorai, a falon fémhulladékból (csavarokból, fogókból, rugókból) virtuóz módon megalkotott Petőfi-portré, a sarokban írógépbe fűzve a Nemzeti dal kézirata, hátrébb mentés fiúk várakoznak, a színházteremben néptáncos próba folyik, és időnként egy huszárcsapat is átvonul a színen. Középen a nagy nyüzsgést irányító, de legalábbis moderálni igyekvő igazgató, Takács József áll, és csak egy kicsit ijed meg, amikor öt percet kérek tőle.

A központot 2022-ben felújították, 2023-ban minősített közművelődési intézmény lettek, A helység kalapácsa-előadásuk és Széplaky Pál Petőfi-verseket piktogramokban elmesélő kiállítása nagy siker volt; idén, a magyar kultúra napja alkalmából pedig Csuja Imre járt náluk Petőfi-versekkel, sorolja. Szerették volna valami maradandóval is emlékezetessé tenni a bicentenáriumot, és mivel hallottak a kiskőrösi, nyitott könyvet formázó padokról, amelyekre ott is Petőfi-verseket írtak, NKA-pályázati lehetőséggel élve egy ilyen felállításáról és a ház kertjének Petőfiről való elnevezéséről döntöttek. Közösségi térnek és olvasósaroknak egyaránt szánják. Mivel szökőkútja révén romantikus hangulatú, szerelmes vers illett hozzá, így a padra írandó versként a Minek nevezzelek?-re esett a választás. Reményük szerint sok híres művész ül le majd ide, hogy családias esteken mondjon verseket a központ látogatóinak.

Kisétálok a kertbe, és körbejárom a nap főszereplőjét, a dizájnos és az egyre erősebb napsütés ellenére még deres padot, aztán az épület előtt a ma megkoszorúzandó, már nem az ifjú lánglelkűt, hanem a szabadságharc gondterhelt, a haza sorsáért joggal aggódó őrnagyát ábrázoló Petőfi-domborművel is farkasszemet nézek.

Amikor a kétszázötven fős színházterembe érek, éppen két icipici, virtuózan táncoló gyereket instruál a tanáruk: „Jobban kapkodd a lábad! Vidámabban, mosolygósabban!” Ámulva nézem, ahogyan, mintha a felnőtteknél is felnőttebbek lennének, azonnal mosolyra húzzák a szájukat – a lábukat szerintem már addig is elég élénken kapkodták. A terem közben mindjobban megtelik, és miután az újabb érkezőknek már nem jut hely, a sorokat tömöríteni kezdik, és újabb székeket, legalább húszat hoznak még be.

Ami a mai fiatalok számára természetes: hogy magyarul beszélhetnek, az Petőfi és a márciusi ifjak lángoló hazaszeretetének köszönhető, és arra tanítja őket, bennünket, hogy az értékeinkért tennünk kell, mondja Bálint Istvánné polgármester. A verspad a Minek nevezzelek?-kel pedig arra tanít, hogyan szeressünk jól. Reméljük, a Petőfi kert virágos szigetén szerelmesek és irodalomkedvelők egyaránt sokan megfordulnak majd, mondja.

Demeter Szilárd számokkal kezdi. Kölcsey 201 évvel ezelőtt akkor fejezte be a Himnuszt, amikor Petőfi három hetes volt. A következő huszonöt évben a Szózat és a Nemzeti dal is megszületett, sőt az első kettőt meg is zenésítették. A 26 és fél éves korában Segesváron eltűnt Petőfinek szűk hét év adatott költőként, ezalatt csaknem ezer verset írt, és világirodalmi hírnévre tett szert általuk. Pihent-e egyáltalán valamikor? Itt, a kertben most megpihenhet. Gyalog és szekéren bejárta az egész Kárpát-medencét, s mivel mobiltelefonja nem volt, a tájban gyönyörködött, és mindenkivel szóba elegyedett, akivel találkozott. Költészete rólunk, hozzánk és belőlünk szól – az életérzéseinkről. Hogy a szövegei ma is mennyire meg tudnak szólítani, azt az is jól érzékeltette, hogy a megzenésítésükre kiírt pályázatra több mint hétszáz pályamű érkezett. Petőfi a kortársunk.

A Székelyföldön nevelkedett Demeter Szilárd annak idején fuvolistaként tagja volt a Szentegyházi Gyermekfilharmóniának, Mozartot és Bartókot játszott, és azt hitte, ez így természetes: a nemzeti kultúrát a Jóisten adja, és soha nem kerülhet veszélybe. De ez nem így van: napról napra dolgozni kell érte. Ezért fontos a verspad. Petőfi élete és szerelme a példa. Az, hogy „Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.” Sorai a kultúrahordozás kötelességére és felelősségére intenek bennünket.

A beszédek után műsor következik. Először az Egy estém otthon, amin most újra elcsodálkoztam, mert az azért elképesztő, hogy apja mennyire nem becsülte Petőfit mint színészt és költőt, s hogy mennyire cinikusan gúnyolódott rajta. A tatai Peron Tehetségközpont növendékei előadnak két mai popdalt (kiválóan), aztán valami egészen különös következik. Amikor a bicskei Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskola tanulója, Kóródi Mimi elmondja a Szeptember végént, nem hiszek a fülemnek, olyan éretten és egyben visszafogottan vezet végig ugyanis a vers drámáján, amelyet a sírból kikelő költő egzaltált látomása koronáz meg. Felfoghatatlan, hogyan értheti, élheti át és közvetítheti, amit még Petőfi is csak mint jövőbe helyezett lehetőséget vezet itt elő. Ezért a megzenésített Nemzeti dal szintén hatásos előadása, majd a Mayer Néptáncműhely műsora, a két bűbájos gyerek és a huszárok szilajkodása után odamegyek Mimihez és felkészítő tanárához, Baráth Szilviához. Mimi csillagsorsúnak nevezi Petőfit (a drámatanárától tanulta ezt a szót), és rámutat arra két sorra, amely felől szerinte az egész vers interpretálandó: „Ki most fejedet kebelemre tevéd le, / Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?” Itt a fordulópont, mondja határozottan (vagyis csakugyan olyan érett, mint gondoltam). Aztán miután elbúcsúzom tőlük, és az előtér felé indulok, hallom, amint megkérdezi Szilviát: „Tanárnő, ezért kapok egy ötöst nyelvtanból?” „Miért éppen nyelvtanból?” – neveti el magát az osztálytársa. A választ már nem hallom, de az a gyanúm, abból kell javítania.

Odakint megszólítom és a művelődési központról kérdezem a polgármesternőt, aki a város kovászának látja az intézményt, amely közeli könyvtárával együtt sokak kulturális éhségét képes magas színvonalon kiszolgálni, és jelentősen ellensúlyozza Budapest és Tatabánya elszívóerejét: azt, hogy a bicskeiek inkább oda menjenek szórakozni vagy kulturális élményeket keresni – hiszen ha itt is nagyszerű előadások, neves művészek várják őket, nem fognak máshová menni.

Ezután Pincési Dóra közművelődési szakembert kérdezgetem a padról: arról, ahogyan ötletből valóság lett belőle. Kiskőrösön egy egész utca tele van ilyen padokkal, mondja, ezért az ottani polgármesterhez fordultak, aki segítőkészen a gyártó céghez irányította őket. A cél az volt, hogy a kertjüket vonzóbbá, élettel telivé tegyék vele. A Petőfi kert mától mindennap reggeltől estig nyitva áll, bárki bemehet a padot kipróbálni, és akár órákig is üldögélhet rajta. Bicskén és a környező településeken egyaránt érdeklődnek már az itteni rendhagyó irodalomórák lehetősége iránt. A pad anyagára vonatkozó kérdésemre a következő választ kapom: a belseje EPS kitöltőanyagból (azaz habosított polisztirolgyöngyökből), tartást adó bevonata pedig Line-X-ből, azaz kivételesen ellenálló, törhetetlen poliuretánból készült.

Búcsúzóul megkóstolom Petőfi kedvenc kávéját – de míg ő a tej fölével itta, én tejszínt kapok hozzá. Hosszan ízlelgetem, de bevallom, semmi különlegeset nem érzek: a Petőfi-hatás e téren elmarad, vagy csak én nem vagyok képes felfogni. „Talán mert ő pipázott is hozzá” – vélekedik a hölgy, akitől kaptam.

Fotók: Csákvári Zsigmond / PMG