A tárlat egyúttal első epizódja a Néprajzi Múzeum MaDok programja által indított Művész tekintete című sorozatnak, amely már a 2024 májusában nyíló állandó gyűjteményi kiállításhoz kapcsolódik.
A Néprajzi Múzeum 1872-es alapítása óta gyűjti, archiválja és óvja a magyarországi, az európai és Európán kívüli közösségek kulturális emlékeit. Azóta gyűjtők, utazók, természet- és társadalomtudósok – etnográfiai – tekintetén keresztül nézi és mutatja a világot. A gyűjtemény alapja a tárgyak hétköznapi funkciója, emellett azonban a kezdetektől tetten érhető az esztétikai szemlélet: a tárgyak és a képek „szépként”, művészetként való olvasása. De miként néz minderre a kortárs művészet, a kortárs jelenségekkel és gondolatokkal dolgozó művész? Milyen tárgyakat, jelenségeket, fogalmakat és műfajokat tart izgalmasnak a saját nézőpontjából? Mire függeszti tekintetét? Milyen világot épít ebből? Ezekre a kérdésekre kínál válaszokat a Művész tekintete című sorozat, lehetőséget teremtve arra is, hogy a művészet és az etnográfia inspiratív együttműködéséből, kölcsönhatásából új alkotások jöjjenek létre.
A projekt első, műalkotásokat bemutató kortárs művészeti kiállításának címe, A kétely felfüggesztése leginkább a színházi irodalomból ismert fogalom. Arra utal, ahogy megpróbáljuk felfüggeszteni a bennünk rejlő kétséget az élvezet és az élmény kedvéért. Az igazság látszata felszabadítja a képzeletet a színház, az irodalom és a film mellett a múzeumban is.
Mindez azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy benézzünk a színfalak mögé. Erre vállalkoztak a kiállító művészek is. A kutatás- és dialógusalapú időszaki kiállításban két kurátor és három képzőművész dolgozott együtt azon, hogy felfüggesszen minden bennünk rejlő kétséget, ami csak kialakulhat egy múzeumi kiállításon – az élvezet és az élmény kedvéért. A kiállítás kulcstémái a táj, az állatok és az emberek találkozása, az ismerhető valós és a nehezen megismerhető fiktív történetek, illetve a rituális és mágikus tárgyak mögött rejlő sejtett világok ábrázolása. A kutatás terepe a múzeum gyűjteménye, célja a műtárgyakból kibontható – gyakran ismeretlen – tudás művészi megformálása.
Albert Ádám A halhatatlanok hajója című műve egy fából megépített, dioráma funkciójú, vetített képes háttérből, három életnagyságú szoborból, múzeumi műtárgyakat bemutató múzeumi installációból és egy animált videómunkából áll. Az alkotás kiindulópontjai a Néprajzi Múzeum Ázsiagyűjteményében található kínai gyökérszobrok. Az animáció és az installáció centrumában múzeumi műtárgyak állnak: a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumtól kölcsönzött halhatatlanok hajója, egy kínai porceláncsésze és egy keleti ihletésű európai festett csempe. A vizuális asszociációkra és a történetmesélésre épített mű a mágikus erejű, szellemeket és halhatatlanokat ábrázoló múzeumi tárgyak történetét gondolja tovább.
Kristóf Krisztián Mágikus analfabéta című alkotása a múzeum Ausztrália gyűjteményében található, Róheim Géza által gyűjtött csurungákra épül, annak ellenére, hogy ezek közül egy sem lesz látható a kiállításban. A csurunga szakrális tartalma és a tárgyak felületén látható szimbólumrendszer még ma is bőven ad feladatot a kutatóknak. Olyan szimbolikus és mágikus jelekről van szó, melyeket csak a beavatottak tudnak teljes biztonsággal olvasni, mindenki más számára olvashatatlanok, így teljes egészében soha nem megfejthető tárgyak. Kristóf Krisztiánt a csurungákból kiindulva, ahhoz szüntelenül visszatérve épp ez az írni és olvasni nem tudás, ennek gondolati és kulturális tere érdekli: a mágikus analfabetizmus. Alkotása pedig egy olyan, nagy darabszámú dokumentum- és tárgykollekció, melyeket ő készített el a másolás mint eljárás segítségével.
Trapp Dominika Az üregig szűkült minden ösvény című projektjében az állatfogáshoz használt csapdákat választotta kiindulópontként. A csapda mint tudományos és metaforikus kiindulópont – és mint a kiállítótérben megjelenő gyűjteményi tárgy – az alkotás tartalmi és formai elemeit is meghatározta, a művészi alkotófolyamatban pedig egyfajta portállá vált ember és állat, technológia és táj, élet és halál között. Az alkotás több médiumot használ: múzeumi műtárgyakat, festményt és objektet, amelyek részlegesen múzeumi műfajokra is utalnak. Csapdába ejtett állatok nyomai, a csalogatás és a rabul ejtés hangjai, kifeszített állatbőrök és megfestett csapdák teremtenek hibrid diorámát a kiállítótérben – az autentikus élmény és a „hűséges” környezet művészi megfogalmazásával, alkotói eljárások során születő fiktív tárgyak és történetek segítségével.
A kurátorok, Frazon Zsófia és Wilhelm Gábor nemcsak bevezették a három művészt a Néprajzi Múzeum gyűjteményeibe, gondolkodásába, hanem a művek elkészítésével egyidejűleg muzeológusként beillesztették az alkotásokat az etnográfia, a kiállítás műfajának fogalomrendszerébe. A kiállítás így létrejött elbeszélő szótára – amellett, hogy segíti az értelmezést – olyan fogalomháló, amely nem lineáris, hanem hálózati formában szövi egybe a kiállítás műveit és történeteit, lehetőséget teremtve, hogy a látogató bárhol elkezdve, vízszintesen vagy függőlegesen összeolvasva, kibogozza a jól látható vagy épp rejtett összefüggéseket.
További információ a Néprajzi Múzeum honlapján.
Fotó: Incze László
