Ha jól számolom, tíz éve minden évadban, programszerűen készítetek koprodukciós előadást. Az anyagi és a művészi okok milyen arányban játszanak ebben szerepet?

Az első előadás a sorban valóban tíz éve, a Forte Társulattal készült Peer Gynt volt, és azóta tulajdonképpen a színház profiljához is hozzátartozik, hogy koprodukciókat hozunk létre. Nem mindenütt érdemes belemenni az együttműködésekbe, de a soknemzetiségű Temesvár szellemiségéből ez valahogy eleve adódik is. A gyakran csak fellengzősen vagy üres szólamként hangoztatott multikulturalitás nálunk a hétköznapok szintjén létező dolog. Nem csupán azért csináljuk, hogy uniós pénzeket kapjunk rá, mert ha valaki az elszámolásba vagy a logisztikába belelát, biztosan nem kezd irigykedni a munka mennyisége miatt. Jóval fontosabb a művészi hozadék. Az együttműködések jót tesznek a társulatnak, és persze a színház neve is forog a város- vagy épp az országhatárokon túl.

Mi alapján kerestek koprodukciós partnert vagy mondotok igent egy felkérésre?

Mindkét irányban elsődleges szempont, hogy a munkának köze legyen a színház szellemiségéhez, a társulathoz, a régióhoz, és erre nagyon jó alkalom a TESZT Fesztivál. Jó néhány együttműködés indult innen, például úgy, hogy egy vendég a fesztivál után felhívott, hogy szeretnénk-e a koprodukciós partnereik lenni úgy, hogy ők pályáznak. Nem nagyon hittem benne, de igent mondtam.

A saját kezdeményezéseinkhez eleinte még erősebben kellett keresni a pályázat „többi lábát”, hogy megálljon, de mára annyira belekerültünk a körforgásba, hogy a koprodukciók önmagukat generálják. 2023 már fix, és épp tegnap kaptam egy ajánlatot 2024-re. És nem azért mondom ezeket az évszámokat, hogy dobálózzak velük, hanem azért, mert – és ez a koprodukciók hátránya – a munka hosszas előkészítési folyamatot igényel.

Balázs Attila

Minek van nagyobb művészi hozadéka: az állandósult a kapcsolatoknak vagy annak, ha folyamatosan új színházakkal dolgoztok együtt?

Partnerek cserélődtek, jöttek-mentek, de szerintem ezzel sincs baj, ha a folyamat organikus. Voltak érdekes helyzetek, például az, amikor a temesvári színházak koprodukcióját szerettük volna összehozni, ehelyett viszont Zomborig jutottunk.

A veszprémi Kabóca Bábszínházzal az első közös előadás, a Rómeó és Júlia csak a bábtagozatotokat érintette. A Bánkban viszont egyáltalán nincs báb, itt a temesvári társulat középgenerációja van összeeresztve a fiatal veszprémi színészekkel. Mi jelenti ebben a projektben a kihívást?

Visszaugranék az első koprodukciónkra, a Rómeó és Júliára, ami egyfajta provokáció…

Hogy micsoda? Elnézést a közbevágásért, de azt gondolnám, a temesvári közönség ennél jóval erősebben fogalmazó előadásokhoz van szoktatva.

A műfaj maga újdonságnak számított, és ez kibillentette őket a komfortzónából, ráadásul egy jól ismert klasszikus művet szokatlanul közelített meg. Egy kortárs drámánál valóban szélesebb a nézői tűréshatár.

Egy nemzeti dráma, Az ember tragédiája épp műsoron van nálatok. Silviu Purcărete rendezte, számomra izgalmas megközelítésben, de nem mernék arra mérget venni, hogy az az újragondolás, ami nemcsak szállóigeként használt sorokkal, de komplett színekkel rövidítette meg Madách művét, a nézők többségénél osztatlan sikert aratna.

Szerintem azzal sincs semmi baj, ha elutasítják. Ha a koprodukciókat programszerűnek neveztem, akkor a nagy magyar nemzeti drámák újragondolását is annak nevezem. A Tragédia esetében a Purcăretének fölvetett ötlettől a bemutatóig öt év telt el, a Bánknál szerencsére rövidebb volt az átfutás, de itt is a frissességet, az új szemléletet kerestem.

Abban igazad van, hogy Temesváron privilegizált helyzetben vagyunk, és vállalhatunk bátor dolgokat. Értem azokat a színházigazgatókat, akiknek a repertoárban kisebb-nagyobb mértékben a közönség vagy a fenntartó elvárásainak kell megfelelni, és megvan, hogy hány klasszikus legyen egy évadban, mennyi újító előadás fér bele és hogyan kell operettet játszani. De a minőségből nem engedünk. Az arányok lehetnek egészen mások, és nem csak azért, mert a társulat is nyitott a merészebb megközelítésre.

Rómeó és Júlia (a Kabóca Bábszínház, a Veszprémi Petőfi Színház és a Temesvári Állami Csiky Gergely Magyar Színház előadása)

Hanem azért, mert annyira kicsi a magyar közönség, hogy nem számít, ha csökken a nézőszám?

Az, hogy osztozunk a nagytermünkön a német színházzal, eleve korlátozza a lehetőségeinket, mint ahogy az is, hogy hiába szeretnénk tájolni, nincs színházra alkalmas játszóhely a környéken. Úgyhogy inkább fogalmazzunk úgy, hogy mások az arányok, de azért vannak elvárások.

Emiatt vannak a műsorban a Beugró-típusú improvizációs és egyéb szórakoztató estek?

Igen, de megpróbálunk ezekbe is valami csavart tenni.

A gyerek- és ifjúsági előadások esetében is elvárják a pedagógusok a csavart?

Nem, azoknál a nevelő jelleg dominál. Ha viszont azt vesszük, hogy a legfrissebb bábelőadásunk, a Hamupipőke – ami szintén koprodukció a Kabócával, sőt pontosabb lenne azt mondani, hogy egy nagylelkű ajánlat a Kabóca részéről – egy teljesen hagyományos, kesztyűs előadás, egy olyan technika, ami már nagyon régen használtak Temesváron, mégis találunk benne csavart.

Egy ilyen előadás hány telt házat jelent?

Négy-öt házat a magyar iskolásokkal, óvodásokkal, de nekünk kötelességünk a román közönséghez is szólni. A gyerekekhez is, ezért a nekik szóló előadásokat szinkrontolmácsolással játsszuk. A felnőtteknél már kialakult az évek alatt egy román törzsközönség.

Ők miért jönnek ide? Mit nem találnak meg a temesvári román vagy akár a német színházban?

A frissességet és a stabil színvonalat. Csak egy zárójel erejéig visszatérek a Bánkra: pontosan a keresési készség és az önelégültség hiánya tesz minket alkalmassá a kooperációkra. Mi nem rangsoroljuk a színészeket fentről lefelé, operaénekestől bábszínészig, hanem egyszerűen partnerek vagyunk. A német színház alkotókat inkább a román közegből talál, a nézőknek meg, ha nagyon sarkítok, a nyelv és a temesvári német vállalatok miatt státusszimbólum oda járni. Hozzánk azok jönnek, akiket a színház érdekel.

Tehát a nézők nem fogynak. Ez jó hír.

A közönség megmaradt a Covid után is, mert a színház megmaradt közösségi helynek. Szóval a nézők nem fogynak. Az előadásban szereplők inkább.

A középgeneráció stabil a társulatban, de miért nem tudjátok megtartani a fiatalokat?

Bármennyire is nagyváros Temesvár, kulturálisan ingerszegény. A határ mentiség miatt is könnyebben elmennek Magyarországra, sőt egy-egy koprodukciónak is volt már ilyen hatása. Most fel akarjuk újítani a Hattyúk tavát, és az eredeti szereposztásból öten már nincsenek a társulatban, úgyhogy jönnek a fiatalok mint új beállók. Tudom, hogy ez nem hangzik jól, de a helyzet nem elkeserítő, mert a fluktuáció természetes.

És azért se ringassuk magunkat illúziókba, mert ha visszamegyünk az 1970-es, 80-as évekig, egy más politikai, társadalmi helyzetbe, akkor is ugyanezt a tendenciát látjuk. Nagyváradon, Szatmáron, Kolozsváron a színház különböző korszakait le lehet írni egy-egy nagy színésszel. Itt nem. Az első igazgatói éveimben nem tűzzel-vassal, hanem ágyúval és gépfegyverrel küzdöttem, hogy megtartsam a frissen ideszerződötteket. Nem sikerült. Rá kellett jönnöm, hogy itt ez a folyamat, ez a természet rendje. Úgyhogy most már lehet, hogy büszke kellene legyek, hogy exportra mennyit termeltem. Viszont az is igaz, hogy azok, akik elmennek, szívesen és jó érzéssel jönnek vissza egy-egy előadásra, tehát nem a düh és a harag viszi el őket innen.

Bánk, a Kabóca Bábszínház, a Veszprémi Petőfi Színház és a Temesvári Állami Csiky Gergely Magyar Színház előadása. Fotó: Peka Roland

Te miért nem mentél el?

Nekem elég volt az, hogy elmentem vendégjátszani Budapestre is, Bukarestbe is.

És majd innen mész nyugdíjba igazgatóként?

A kérdés első felére az a válaszom, hogy nagy valószínűséggel, a másodikra meg az, hogy biztosan nem.

Temesvár a járvány miatt megcsúszva lesz Európa kulturális fővárosa, emiatt viszont utolérte a Veszprém–Balaton EKF-évet. Erre az időszakra vannak közös terveitek?

Ha már így alakult, mindenképp igyekszünk kihasználni a helyzetet, de lehetnek rajtunk kívül álló okok. Az idei TESZT-et az elmúlt két évben feltorlódott előadásokból rakjuk össze, vannak viszont olyanok, akik a régi, stabil kapcsolat miatt mégis a legfrissebb produkcióval jönnek. Ugyanakkor vannak ukrán vagy orosz színházak, ahonnan nem tudnak eljönni hozzánk, bármennyire is szeretnénk vagy szeretnének. Úgyhogy az EKF-évre azt mondhatom, hogy tervezzük előadások cseréjét, gondolkodunk egyéb projektekben, és csak reméljük, hogy nem lesz olyan világesemény, ami ezeket megakadályozza.

Nyitókép: Az ember tragédiája (Bandi András Zsolt, Balázs Attila, Tokai Andrea). Forrás: Temesvári Állami Csiky Gergely Színház