Nagyapja, Pollacsek Mihály az egyik első magyarországi vasútépítő mérnök volt, nagyanyja, „Cecil mama” a század eleji Budapest legjelentősebb szellemi szalonját vezette, ahol szinte naponta fordultak meg a kor ismert közéleti személyiségei. Nagybátyja Polányi Károly gazdaságtörténész, társadalomfilozófus és politikus volt. Zsidónak született orvos, filozófus és kémikus apja, Polányi Mihály 1913-ban kikeresztelkedett, majd az 1918-as forradalom és a Tanácsköztársaság bukása után – ugyanis a Károlyi-kormány idején a Népjóléti Minisztérium államtitkáraként tevékenykedett – Németországban telepedett le. 1920-ban kötött házasságot Kemény Magdával, János fiuk 1929-ben Berlinben született, aki a magyar nyelvet már nem beszélte, de gyermekként több nyarat is a hazai rokonoknál töltött.
A család az 1933-as náci hatalomátvételt követően Manchesterbe költözött, John Polanyi itt kezdte iskoláit. Tanulmányait tizenegyéves korától Kanadában folytatta, mert a második világháborús német bombázások elől apja Torontóba küldte. A háború végeztével visszatért Manchesterbe, és beiratkozott a helyi egyetemre, ahol apja is oktatott. Bár egy ideig a költészettel is kacérkodott, végül apja nyomdokait követve a természettudományokkal kezdett foglalkozni: a vegyi reakciók kinetikáját (a molekulák energiaállapotának a kémiai reakciók során bekövetkező változását) vizsgálta. PhD-fokozatát 1952-ben szerezte meg, témavezetője apja egyik korábbi tanítványa volt.
Doktorálását követően 1952 és 1954 között a Kanadai Nemzeti Kutatási Tanács ösztöndíjasaként Ottawában dolgozott, két évig az amerikai Princeton Egyetem kémiai fakultásának tudományos munkatársa volt, 1956-ban a Torontói Egyetem kémiatanszékére került. Tudományos pályája gyorsan ívelt felfelé: 1957-től adjunktus, 1960-tól egyetemi docens, 1962-től pedig professzor volt, 1975-ben munkássága elismeréseként a csak keveseknek adományozott University Professor tiszteletbeli címmel tüntették ki.
Polányi az elemi atomi és molekuláris ütközések során bekövetkező energiaátadási folyamatot kutatva alapvető fontosságú felfedezéseket tett. A kémiai lézerek vizsgálatakor igazolta, hogy a vegyi reakció energiája közvetlenül alakul át lézerfénnyé; ő dolgozta ki az infravörös kemilumineszcencia módszerét, felhasználva, hogy a gerjesztett molekulák infravörös fényt bocsátanak ki. A kémiai reakció során kibocsátott fény változásának színképelemzésével nyomon követte a kémiai kötések cserélődését, ezáltal meghatározta a molekulák mozgási és rezgési energiájának a vegyi reakciók kimenetelére gyakorolt hatását.
Tagja a Royal Societynek és az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémiának; 25 egyetem, köztük a Harvard Egyetem díszdoktora. Munkássága elismeréseként 1982-ben megkapta a rangos kémiai Wolf-díjat, majd 1986-ban „a kémiai reakciók folyamatának jobb megértését szolgáló kutatásaiért, reakciódinamikai felismeréseiért” – az amerikai Dudley R. Herschbach és a tajvani–amerikai Yuan T. Lee társaságában – neki ítélték a kémiai Nobel-díjat.
A kitüntetés kétszeresen is hatással volt munkásságára. Egyrészt csalódottan vette tudomásul, hogy a Nobel-díjasokra háruló kötelezettségek (reprezentálás, látogatások, előadások tartása) miatt kevesebb ideje jut a kutatásra. Másrészt tudományos vizsgálódásai új irányt vettek, miután a díjátadó ünnepségen megismerkedett a fizikai Nobel-díjjal kitüntetett Ernst Ruskával, Gerd Binniggel és Heinrich Rohrerrel, az alagútjelenség vizsgálatához alkalmas elektronmikroszkóp felfedezőivel. Torontóba visszatérve munkatársaival az általa kidolgozott infravörös kemilumineszcencia módszere helyett már négy pásztázó alagútmikroszkóp (STM) segítségével folytatták a kémiai reakciók még aprólékosabb vizsgálatát. (Egy STM mikroszkóp kb. 750 ezer dollárba kerül.)
Közéleti tevékenysége is jelentős, a világ békéje és a nukleáris leszerelés kérdésében többször felemelte szavát, megalapította és elnökként vezette a kanadai Pugwash szervezetet, társszerkesztőként jegyzi a The Dangers of Nuclear War (1979) című könyvet. A tudományos és közéleti tevékenysége mellett a művészetek és az irodalom iránt is érdeklődik, fiatalkorában a sportban is a kihívást kereste, a vadvízi kenuzás megszállottja volt.
John Polanyi 2001 óta a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, s a magyar származású Nobel-díjasok között is számontartjuk, bár ő sohasem élt Magyarországon, nem beszél magyarul, és nem is tartja magát magyarnak. Választott hazájában még iskolát is elneveztek róla, 2011-ben a kémia nemzetközi éve alkalmából bélyegen jelent meg portréja.
Fotó: Mehdi Fedoulach / AFP
