Nem is bohócnak készültél.
Nem igazán – annak ellenére, hogy neves cirkuszfamília harmadik generációját képviselem. Apám, Viktor Franke a Szentpétervári Állami Cirkusz igazgatója, édesanyám pedig balett-tanár volt, de már hosszú évek óta együtt turnézunk. A nagyobbik, ötéves lányom, Veronica is fellép velünk, és ő már a negyedik generáció olyan képviselője édesapám vonaláról, aki a manézs világába születik. A család első cirkuszművésze nagyanyám volt, majd a nagyapám is beállt a ringbe. Apám híres komikus, de világszerte igazgatóként is rengeteg show fűződik a nevéhez.
Átlagos gyerekként nőttem fel. Számos sorstársammal ellentétben nem a cirkuszban és lakókocsikban éltem, mivel apám a szentpétervári cirkusz igazgatójaként csupán évi egy turnén vett részt. Francia nyelvű középiskolába, majd a szentpétervári művészeti egyetemre jártam, annak színház és dráma szakán végeztem mint színész. Akkortájt éppen elég volt a cirkuszból annyi, amennyi apám révén ért. Úgy éreztem, mással kell foglalkoznom, mint neki. A ringbe leginkább a nyári szünetek alkalmával léptem be: kilencéves koromtól kezdve hosszú éveken át Svédországba utaztunk, és minden héten más városban léptünk fel. Gyerektáborokat tartottunk, amelyek résztvevői különböző zsánerekből választhattak attól függően, ki mit akar tanulni: zsonglőrködést, akrobatikát, bohócművészetet… A táborokat mindig előadással zártuk: az első részben professzionális show-t láthatott a közönség, a másodikban pedig a táborban részt vevő gyerekek adták elő a tudományukat.
Micsoda ötlet! Így a cirkusztanoncok a nagyokkal együtt léphettek fel. El tudom képzelni, milyen népszerűek voltatok.
A családok megtöltötték a nézőteret, mindenki látni akarta a gyerekeket. Először apámmal, később már önállóan tanítottam nekik a trükköket. Az utazások által folyamatosan szélesedett a világlátásom, év közben viszont hétköznapi életet éltem. Hiába végeztem színészként, a színházi deszkákra csak az egyetemi gyakorlatok során léptem. A felnőtt művészéletemet pedig már egy cirkusz porondján kezdtem meg.
A bohócszámaidból hihetetlen profizmus és komolyság árad. Egyáltalán nem vagy nevetséges, mégis percenként csalsz mosolyt a nézők arcára. Van benned valami plusz.
Köszönöm, ha így gondolod. Úgy vélem, a kulcs az őszinteség. A publikum mindig megérzi, ha nem valódi a játékod, ha nem adod át neki magad teljesen, hanem csupán „bohóckodsz”. A színművészetin azt tanították nekünk, hogy az előadóművész akkor képvisel minőséget, ha nem akarja megúszni a feladatot, és őszintén szereti, amit csinál. Ezt mindig pontosan érzékeli a közönség, főleg a gyerekek. Ők végképp rajtakapnak, ha hamis, amit előadsz.
Az első fesztiválon, ahol felléptél, rögtön olyan sikert arattál, hogy szerződések tucatját ajánlották számodra világszerte.
A szakma 2007-ben Moszkvában, a cirkuszfesztiválon figyelt fel rám, ami olyan volt, mint egy nagy munkaerőbörze. Több tucat kiváló artista érkezett a világ leghíresebb cirkuszaiból. Egy-egy előadás három-négy órán át tartott. Jól sikerült a számom, szerencsém volt. Attól kezdve mindenfelé hívtak. Két évet töltöttem az Egyesült Államokban; először Kaliforniában, majd Mississippiben dolgoztam. Felléptem San Diego és Biloxi kaszinóinak színpadain, de jártam a monacói, a monte-carlói fesztiválon is. Hiába kerültem egy ideig hivatalosan a porondot, mivel a közelében nőttem fel, a manézs varázsa végül engem is behúzott.
Érdekes, hogy amilyen felszabadult vagy a színpadon, olyan visszafogott most a sikereidet illetően.
A porondon komoly mentális erőre van szükséged, és a pozitív energiákat jól kell tudnod magadban koncentrálni, majd a függöny elé kilépve továbbadni a nézőknek. Ez a legfontosabb tulajdonság egy bohóc számára, mert mindegy, mi zajlik körülötted vagy a magánéletedben, akkor is nevettetned kell. Rengeteg komédiás él át tragédiát – akár színpadon, akár kamerák előtt dolgozik –, és nem engedheti meg magának, hogy a rosszkedv érződjön rajta. Ha felmennek a fények, showtime van! Ha nem vagy képes minden körülmények között játszani, akkor másik pályát kell keresned.
Gyakran játszottam betegen is, és a hosszú évek során csupán egyetlen alkalommal, Franciaországban, karácsonykor nem tudtam felmenni a porondra. Akkor negyvenfokos láz döntött le a lábamról, és az orvos azt mondta, hogy ha fellépek, el fogok ájulni, és hosszabb időre kórházba kerülhetek. Emlékszem a pillanatra, és arra, hogy mennyire kétségbe voltam esve, de szerencsére ki tudták hagyni a számaimat, mert akkor nem a bohózatra épült a show, mint például a Csodaládában, a Fővárosi Nagycirkusz műsorában (itt írtunk róla – a szerk.)
Édesapáddal régóta dolgozol együtt, és már hosszú évek óta közösen söpritek be a díjakat. Ki a főnök a duóban?
Először csak egy-egy show erejéig dolgoztunk együtt, de aztán annyira jól ment a közös munka, hogy megkértem, hagyja ott az igazgatói széket, és járjuk együtt a világot. Közösen alakítottuk ki a számainkat, mivel hasonló az ízlésünk. Nem volt szükség arra, hogy kettőnk közül valaki megmondóember legyen. Tetszett neki, hogy már nem a másoknak betanított produkcióit felügyeli csupán mint igazgató, hanem fellép a saját számaival, mint fiatalabb korában tette. Ugyanazokon a híres porondokon, ahol igazgatóként járt, ekkortól már mint cirkuszművész csillogtatta meg a tudását. Gyerekkorom óta mindent apámtól tanultam, és felnövekedve a saját ötleteimmel egészítettem ki a trükkjeit. A közös számainkon mindig együtt dolgozunk. Azt hiszem, ez a jó bohócduó titka.
A család női tagjai is veletek tartanak az utazásaitok során: a feleséged, a két kislányod és az édesanyád is veletek van Budapesten.
Anastasia három-, Veronica, mint említettem, ötéves, és mivel hamarosan iskolába megy, már nem sok lehetőségünk lesz ilyen hosszú ideig együtt lenni. Azt tartom jónak, ha hozzám hasonlóan a lányaim is egy helyen járnak iskolába. Nem szeretném, ha lakókocsikban nőnének fel, és újra meg újra évet kellene halasztaniuk a cirkusz miatt. Valószínűleg Szentpétervár marad a bázis, imádom azt a várost.
A feleségem pszichológusként végzett, és mielőtt összeházasodtunk, óvodában dolgozott. Bár nem lett cirkuszartista, a kedvemért feladta a karrierjét. A nővérem Olaszországban él, és amióta Budapesten vagyunk, többször meglátogatott minket. Szerencsések vagyunk, hogy a nemzetközi szerződéseimnek köszönhetőn együtt fedezhetjük fel a világot. Sehol nem turistaként lakunk, hanem hosszú időre beilleszkedünk a helyi közösségbe és a többi művész közé. Ily módon egy ország vagy város valódi arcát is megismerjük.
Amerikában például egy éven át folyamatosan turnéztunk, és amikor egyik állomáshelyről a másikra mentünk, nem busszal vagy repülővel utaztam, mint a többiek, hanem autót béreltem. Két ilyen turnénk volt, összesen kétszázezer kilométert vezettem keresztül-kasul az Egyesült Államokon. Akkor még nem volt családom. Fantasztikus ország, rengeteg különböző nép és kultúra, nagyon élveztem! Izraelben először másfél évig dolgoztam, majd amikor újból odakerültem, beütött a koronavírus-járvány. Ha összeadom, Németországban több mint öt éven át léptem fel különböző varietékben, de többek között Franciaországban, Olaszországban, Japánban, Kínában, Indonéziában, az Egyesült Arab Emírségekben, Spanyolországban és Svájcban is dolgoztam. A posztszovjet államok különösen érdekesek számomra.
A számaitok eltérnek az általam évtizedekkel ezelőtt látott bohócokétól.
Klasszikus bohócok is lehetnek érdekesek a mai nézők számára, ha minőségi a műsoruk. Ha csak a külsőségeket vesszük, nem feltétlenül kell minden trükk során ragaszkodni a piros orrhoz. Én például először hétköznapi öltözékben lépek a porondra, mintha a közönséghez tartoznék. Nem vagyok kifestve, elég egy póló és egy farmer. Így is fel kell tűnnöm a nézők számára. Később öltöm magamra a varietéstílust, a frakkot és a kalapot – amellyel egy másik típusú komédiába hívjuk a nézőket –, és csak ezután jelenek meg klasszikus bohócjelmezben.
Minden show után kielemezzük a hibákat és az erényeket, csak így tudjuk garantálni a minőséget. Új ötleteket eszelünk ki, és folyamatosan csiszolgatjuk a trükkjeinket. Amikor új országba érkezünk, figyelembe vesszük a helyi szokásokat, az ottani mentalitást, és az alapján változtatunk az előadáson.
Budapestre érkezve min változtattatok?
A legnagyobb ajándék ebben a városban az, hogy itt ugyanúgy dolgozhatunk, ahogyan egyébként is szeretünk: nincsenek korlátok, a magyar közönség abszolút vevő a stílusunkra. Fantasztikus, ahogyan Budapesten reagálnak ránk: minden részletét értik az előadásunknak. Ez különösen a hétvégi show-k során feltűnő, amelyekre családok jönnek a cirkuszba. Igyekszünk minden korosztály számára izgalmas trükköket bemutatni.
Hogyan látod Veronica jövőjét, ha ő is úgy dönt, hogy a családi hagyományt követve bohócművész lesz?
Nem tudom, milyen szakmát választ majd, mert a szüleim engem sem presszionáltak soha a cirkuszművészetre, de bármibe fogtam, támogattak. Már egészen kis koromban bohóc akartam lenni. Apám számos bohócos VHS-kazettát gyűjtött össze, azokat nézegettem. A rajzfilmek helyett a bohózatok kötöttek le. Később eltávolodtam a műfajtól, de bármikor belekóstoltam, olyan boldogságot éreztem, hogy lassan megértettem, ez az utam.
A ’90-es években nehéz volt, mert nem tudtam, hogy komédiásként fenn tudom-e majd tartani magam, sikeres leszek-e. De soha egyetlen pillanatra sem szerettem ki a cirkuszművészetből. A lányaim minden kezdeményezését támogatni fogom. Veronica jelenleg imád velem és a nagyapjával szerepelni. Mindig kérdezi, hogy legközelebb hol lépünk fel. Persze boldog vagyok, hogy így érez. Elmagyaráztam neki, hogy ez professzionális show, nem szaladgálhat összevissza, hanem figyelnie kell, és pontosan azt tennie, amire kérjük. Komolyan áll hozzá, de ettől függetlenül játékként fogja fel az egészet. Azt hiszem, komédiásként ez a legfontosabb: hogy megőrizzük a játékosságot, mert csak így tudunk mosolyt csalni az arcokra.
Melyik országba szólít a következő szerződésed?
Tele van a naptárunk felkérésekkel, de még nem döntöttünk, hogy legközelebb melyiket fogadjuk el. A járvány alaposan megváltoztatta a piacot, és csak most kezd visszarázódni a régi kerékvágásba. Budapestre bármikor szívesen visszatérünk. Most, hogy kezd tavaszodni, úgy tervezzük, hogy pár gyönyörű helyére még elmegyünk, mielőtt búcsút intünk neki.
Fotók: Urbán Ádám / Fővárosi Nagycirkusz
Az interjú szemlézése a felhasználási feltételekben foglaltak szerint lehetséges.
