A könyvek, amik vagyok: Dobos Tamás
Mely könyvek formálnak minket azzá, akik vagyunk? Új sorozatunkban ismert arcok vallanak személyiségformáló olvasmányaikról – ezért a cím: A könyvek, amik vagyok. Dobos Tamás fotóművész, operatőr januárban elnyerte az Év Operatőre díjat, avagy az Illés György-díjat a Sárkányok Kabul felett és a Fratrum című filmek fényképezéséért, most pedig az őt mélyen érintő olvasmányélményeiről mesél nekünk.
Charles Bukowski: A kezdő
„Lassú olvasó vagyok, általában este, lefekvés előtt veszek könyvet a kezembe – minden nap, mert fontosnak érzem. Több könyvet is olvastam Bukowskitól, de ezt találtam a legőszintébbnek. Hihetetlenül nyers és cinikus, mégis furcsán esendő, emberi. Megkerülhetetlenül igaznak érzem. Kézzelfogható a benne feltáruló valóság, amit a szembesülés után nem tud lerázni magáról az ember. Az olvasása közben éreztem illatokat és szagokat is – a vér szagát, a másnaposság szagát, az izzadtságszagot, bűzt. Ugyancsak éreztem a szövegben megjelenő érdességet és az érintések puhaságát, finomságát is. Tisztán megjelennek benne a kettősségek, amiknek az aránya egyáltalán nem kiegyensúlyozott, a durvaság felé billen a mérleg. A tanulás romantikája helyett „az élet téglafalába” történő belecsapódásnak lehet tanúja az olvasó újra és újra.
Olvasás közben minden esetben lepereg bennem egy film vagy egy képsorozat. A kezdő egy szemcsés, nagy kontrasztú, fekete-fehér dokumentarista filmként vagy fotóként jelent meg bennem olyan vizualitással, mintha egy vakus fényképezőgéppel a kezemben járkálva fotóznám az éjszakát.”
Dragomán György: Oroszlánkórus
„Ezt egy csendes, nagyon mély, velem rezonáló könyvnek tartom, amiben – Tower Elpusztítva, felperzselve című könyvéhez hasonlóan – kiemelten fontos a figyelem, a megfigyelés. Rövid, ihlető elbeszélések hosszú, elnyúló árnyékokkal – bennük kimondatlan, félbehagyott gesztusok és az ott maradt traumák. Nem is konkrét történetek ezek, hanem „érzet érzések”.
A régi diavetítők ábrafóliáihoz hasonlóan csúsznak össze bennük az emlékezet finom rétegei, amikből a történet végéhez érve összeáll egy szilárd, kemény kőzet.
Meglátásom szerint nem a történetiség fontos a benne lévő rövid szövegekben, hanem a hangulat, ami visszaadja magát a történetet – hiszen, ez a hangulat teremti meg a közelséget azáltal, hogy segít azonosulni a szövegben foglaltakkal. A könyv mély tartalmát nagyon jól egészíti ki Dragomán humora, amit imádok.
Az Oroszlánkórus olvasása közben nem filmet láttam magam előtt, hanem kopott színű, barnás tónusú, mégis meleg, a saját gyerekkoromra emlékeztető csendéleteket. Olyan csendéleteket, amiket látva azt éreztem: valami – ami a kompozíció szerves része kéne, hogy legyen – hiányzik.”
Wells Tower: Elpusztítva, felperzselve
„A cím alapján azt gondolhatnánk, hogy az az állapot jelenik meg a novelláskötetben, amikor már minden hamuvá vált, de nem így van. Legalábbis az én érzésem szerint az a hamuvá égés előtti pillanat mutatkozik meg benne, amikor látszólag még minden helyén van a világban – úgy van helyén, hogy nincs a helyén: olyan szorító érzés, mint egy visszatartott lélegzet. A katasztrófák sokszor nem robbanásokkal kezdődnek, hanem jelentéktelennek tűnő pillanatokkal. A világ nem ép, csak épnek tűnik, és miközben épnek tűnik, elindult a pusztulás felé.
Említettem, hogy lassú olvasó vagyok – hát ez az a könyv, amire ez nem volt igaz. Nem tudtam letenni. Szeretem a rövid elbeszéléseket, mert bár mindössze néhány oldalas szövegek, úgy érzem, mindegyikben egy teljes regény van összesűrítve. A bennük megjelenő kultúrkörtől eltérő közegben nőttem fel, mégis minden részlete ismerős volt.
A cselekmények olvasása közben úgy éreztem, mintha mindez velem történt volna meg. A hétköznapi kudarcok mellett a férfiszerepek kimerültsége jelenik meg benne. A hősök nem lázadnak, nem omlanak össze látványosan – a drámájuk a rossz tartásukban ölt testet. Vizualitás tekintetében hosszú, lassú, kitartott, csendes érzelmi elmozdulásokat magába foglaló snitteket láttam magam előtt az olvasása közben.”
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
A Mester és Margarita mélyen gondolat- és érzelemmozgató olvasmány volt számomra. Az engem egyetemen oktató Hetényi Zsuzsa ismertette meg velem és tanította meg az értő, jó olvasását – mivel elképesztően jól tette ezt, többször is olvastam ezt a mély szimbolika- és összefüggésrendszerrel átitatott könyvet.
Kifejezetten jól újraolvasható szöveg, minden alkalommal mást jelentett számomra. Fantasztikus élmény volt újra és újra elmélyülni benne és képletesen szólva: egyre lejjebb faragni a gyémántot körülvevő követ és egyre közelebb kerülni a – talán csak Bulgakov által ismert – esszenciális lényegéhez.
Moszkva mindennapjai és a transzcendentális szféra – a realitás és a szürrealitás – keveredik benne. Szerelmi történet és politikai látomás egyben. Olvasás közben multiexpóként jelent meg bennem vizuálisan a tartalom. Multiexpo az, amikor ugyanarra az egy képkockára több mozdulatot vagy témát exponál rá a fotós.”
Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége
„Ez a könyv nem történetet mesél – gondolkodik és gondolkodtat. A szerelem, a szabadság, a test és az emlékezet kérdéseit feszegeti hihetetlen pontossággal. Az olvasása közben azt figyeli és mérlegeli az ember, hogy mihez kapcsolódik, mit enged be és mit bír el a tartalmából, valamint azt, hogy mindez hogyan formálja a belső világát. Az öt felsorolt könyv közül ehhez kapcsolódom a legintenzívebben – Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye jut róla az eszembe, amit hasonlónak érzek és éppígy szeretek.
Az olvasása közben minimalista fotósorozatként jelentek meg bennem a szövegből alkotott képek, amik között sok a mesterfokon megkomponált fix beállítás – szinte konceptuális fotográfia, ahol minden egyes részletnek jelentése van –, de a mozdulatok hirtelen módon, dinamikus változással, kézikamerás felvételen mutatkoztak meg. Csak olyan koponya képes ilyet létrehozni, mint Kundera vagy Szerb Antal.”
Címlapfotó: Dobos Tamás operatőr. Fotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu
