Ez a regény fáj, mint szálka a köröm alatt. Ez a regény édes, mint az út szélén növő apró szemű szamóca. Sehol sem olyan világos az éjszaka, mint Camprodon völgyében, ahol a lovak nyakába akasztott kolompok hangja kíséri a puha fűbe vesző vak lépteimet.
Irene Solà a többszörösen díjnyertes regényében a Pireneusokba kalauzol: a legnagyobb, összefüggő völgybe és az azokat szegélyező hegyekbe. Bár a motorizáció óta a tenger szinte karnyújtásnyira van, ez mégis egy másik világ. Ez nem Vic, ahol olyan édesen omlik a katalán nyelv az emberek ajkáról, ez már nem a síkság, hanem a szűkszavú hegység. Camprodon egyszerre hideg és meleg, egyszerre hallgatag és beszédes. Télen tűzifa- és kolbászillata van, nyáron a hideg és meleg hegyoldal szaga vegyül egybe. A betérő katalanista pedig értetlenül ül az étlap fölött, ami csupa ismeretlen szóból áll, mintha hieroglifákra bámulna.
Azt gondolhatnánk, egy ilyen regény a múltba kalauzol minket. Valójában azonban a múlt, a jelen és a jövő egyszerre a terepe, bár érzékenyen használja a múlt oralitásra épülő elbeszélői hangját, amit a magyar olvasók többek közt Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regényéből ismerhetnek.
Amint arra a regény utószava rámutat, még a források is hasonlók: boszorkányperek leiratai és mondák. Solà regénye azonban nem áll meg a múltba fordulásban. Hangjai éppolyan heterogének líra és regény, oralitás és papírra vetettség közt oszcilláló stílusukban, mint időbeliségükben és tárgyiasságukban. A különböző elbeszélői hangokhoz tartozó szövegekben egyszerre tolul fel a gondolkodásában is más kort képviselő középkori poézis, a jelenkor minden modernsége és a kettő közti átmenetek. Ezek az elbeszélői hangok egyszerre rejtenek eltérő stílust és gondolkodásmódot. A regény szólamait a heterogenitás és az autonómia párhuzama jellemzi: mintha egy ezerféle szálból szőtt szőnyegen utaznánk, amely könnyedén repül az égen a madarak és a drónok között. Nemes Krisztina fordításában pedig táncol és dalol a szöveg: a végletekig érző és élő.
A sokféleség élménye azonban nemcsak az elbeszélői hang milyenségében mutatkozik meg, hanem az elbeszélőkben is. Megszólal élő és holt, különböző kísértetek és állatok, sőt még az eső és a Pireneusok negyvenmillió évvel ezelőtt felgyűrődő kőzetrétege is szóhoz jut. Túllép az emberi fogalmán, és végtelen perspektívába helyez mindent, valahogy úgy, ahogy a buddhisták javasolják, hogy távolabbról nézzünk a problémáinkra. Ez a távlatba helyezés azonban, ami az embert is csak eggyé teszi a sok közül – medvék mesélik el, milyen arrogáns ez a szőrtelen kétlábú, hiszen ők hamarabb voltak itt, most meg úgy hiszi, övé a hegy –, a végletekig organikus marad. Úgy szivárog belénk, ahogy a víz hatol a föld mélyebb rétegeibe, hatása mégis olyan, mintha bomba robbant volna. És nemcsak a távlatok, hanem az elbeszélői hangok autonómiája is hatalmas. Mintha a hegyvidéki domborzat elégséges teret hagyna nekik a kibontakozáshoz.
A regény első fele a mindent egybefoglalás keringője: jóra rossz, rosszra jó, és így tovább, kergeti egymást szédítő tempóban. Az értékítélet ugyanis felfüggesztetik abban a tudásban, hogy ami van, volt és lesz, annak lennie kell. Félelmek és örömök ugyanolyan létjogosultságot nyernek. Ebből a perspektívából transzparenssé válik, hogy csak az ember nyesi meg és látja el őket címkékkel; ez a mi attribútumunk, nem pedig a dolgoké.
A férfiak költők. A nők gyermekeket költenek, a gyermekek pedig úgy illannak el, akár Hilari, a „parasztköltő” verseinek foszlányai kimondásuk után. Az egyiket villám viszi el, a másikat egy eltévedt golyó vagy az erdő nyeli magába. A hegy ismeri ennek végességét, a hegy tudja, hogy ez csak egy röpke pillanat a teremtésben.
A terhesség, a vemhesség (hiszen emberi és nem emberi egy szintre kerül, ne feledjük), ugyanolyan költészet, mint a szó maga. Blanca gyermekre vágyik, szeretkezik a férfival, de: „Csak a magot akarta, hogy legyen egy gesztenyebarna kislánya. Aki csupa kacagás, és tele van ötletekkel” (119). A méh képe pedig összekapcsolódik a hegyével, ugyanúgy rejti magába az élet lehetőségét és a kifejlődését, ahogy a hegy mélyének sötétje. Tudása is a hegy bölcsességéhez mérhető.
Ahogy pedig a gyermekek meghalnak, úgy halnak a lejegyzett szavak is:
„Nem írom le őket [= a verseket] soha […]. Az lenne a haláluk. Mert a papír olyan, mint a folyók édes vize, ami beleveszik a tengerbe. Ez az a hely, ahol minden kudarcba fullad. A költészetnek szabadon kell szárnyalnia, mint a reggeleknek vagy a hűvös esti levegőnek, vagy mint a csalogánynak, ami Franciaországba repül. Vagy nem. Vagy ahová akar” (76).
Hilari annak tudatával ír verset, hogy költeni jó, a versírás maga az élet, de nem ringatja magát hiú ábrándokba arról, hogy tartós lenne. Hasonlóképp, Solà nőszereplői annak tudatával szülnek, hogy életet létrehozni művészet, de nem ringatják magukat illúziókba az élet tartósságáról.
Az univerzalizálás azonban csupán a regény egyik eljárásmódja. Mert amilyen univerzálissá tágítja magát a szöveg, legalább olyan erős összetartó erő is munkál benne. Számos motívum (például a villámé) szövi össze a szöveget, mindig kettős hatásfokkal. Egyrészt belső tartást ad, másrészt az emberi gondolkodás működésére mutat rá azzal, ahogy a különböző történések hiedelemmé, legendává modulálódnak az elbeszélők tudatában. Ez az intim összetartó erő tehát egyben a gondolkodási sémákra is utal, és talán ezek a kettős/többes játékok adják az írónő igazi zsenijét, a regény végtelen prózaerejét.
Bár pereltem magamban a fülszöveggel, a regény végül tényleg egyszerre családtörténet, szerelmi történet és történelmi tanúságtétel. És ezen a szinten is ugyanolyan erős a motívumok egyszerre kinyíló és magába záró ereje.
Minden visszatér és elindul, érkezik és távozik. Minden egyszerre élet és halál. Családregény és vers, beszéd és hallgatás, emberi perspektívánk robbanása és belátás. A hegy maga. És a tánc.
A teljes írás az 1749 oldalán olvasható.
Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy. Fordította Nemes Krisztina. Budapest, Magvető, 2021, 216 oldal, 3499 forint.
