Az ember a pálya elején igencsak hiú, gyűjti a printmegjelenéseket (akkor még nem volt netes), de még inkább gyűjti a kritikákat, lett légyen bármilyen elmarasztaló is; akkor még más a dolgok perspektívája, és igen nagy jelentőséget (vagy egyszerűen csak: jelentőséget) tulajdonít nekik. Pedig nincs. Lám, mi történt velem is.
Van egy fájlom, ahova gépiesen felírom, ha valahol megjelenik rólam valami, hogy majd egyszer, ha öreg leszek, mindet újraolvassam, és könnyebb legyen mennybe menni/felakasztani magam. Évtizedek óta bővítgetem, de mindig csak a kritikaszerző neve szerinti betűhöz ugrom az ábécében, felírom az adott kritika címét és fellelhetőségének helyét (az utóbbi időben az internetes címek egy-két év alatt elérhetetlenné válnak, ez elég frusztráló, de erről majd máskor), és azzal zárom is be a doksit, van elég egyéb bajom.
De most ki kellett nyitni és egyenként átmásolni egy Excel-táblába a sorokat, ám mivel az eredeti formázás mindent összekuszált, úgy döntöttem, átgépelem – az mindig tanulságos foglalkozás, sokat írtam már erről.
És itt értek a meglepetések.
Egy-két kivételtől (nagyon jó vagy nagyon durva) eltekintve semmire nem emlékeztem; betudható ez persze hanyatló szellemi képességeimnek, de inkább annak, hogy ami annak idején olyan elbüszkélkednivalóan jólesett vagy olyan égetően fájt, az valójában nem volt fontos. Nekem akkor az volt, most már nekem sem az, hiszen lám, nem is emlékszem, X. vagy Y. (és persze Z., az örökös főkolompos) éppen szerette vagy sem az adott könyvemet.
Meghökkentő érzés volt. Néha már egyenesen sürgető vágyat éreztem, hogy előkeressem valamelyik sárguló lapszámot és újraolvassam a kritikát, de aztán arra jutottam, hogy ha – íme, immár – több évtized óta megvagyok nélküle, megleszek most is.
Érdekes volt aztán a kritikaírók személye is; egy részük azóta elhunyt, másik részük haragszik rám, mert máshol dolgozom, mint ők, a harmadik részük maga is szépíró lett (vagy már akkor is az volt) – de sokkolóan sok és meglepő név volt közöttük; olyanok is, akikkel ismertük egymást, talán jóban is voltunk valamikor, de aztán olyan rég nem találkoztunk, hogy a kritika kapcsán meglepődve kaptam fel a fejem: egyáltalán ismerjük mi egymást?!, nahát, nahát.
De nem is ez a fő következtetés. Hanem inkább az, hogy – és elnézést kérek minden kritikusomtól, illetve jelzem, hogy én is folyamatosan írok kritikákat, recenziókat – mennyire nem volt hatásuk ezeknek a szövegeknek: nem fogyott több vagy kevesebb könyv egy-egy felmagasztaló vagy elmarasztaló kritika után; nem ismertek meg többen az utcán, nem szereztem jobb munkákat, mint nélkülük szereztem volna – igazából nem változott tőlük semmi. Nem lettem híresebb, sem kevésbé híres. Ők megírták, mint ahogy én is rendre megírom, pénzt kaptak érte, mint ahogy én is abból nyaralok a világ körül évhosszat, amit recikkel keresek – és ennyi.
Ez pedig nagyon elgondolkodtatott és szerénységre intett mind a saját személyemmel, mind a saját műveimmel, mind pedig a saját kritikáimmal és recenzióimmal kapcsolatban. Az ember nem lehet eléggé.
