Az Egy kupac kufli igazán örömteli színt hozott a magyar mesekönyvek világába „nem is kifli, nem is kukac” figuráinak egyszerűségével, leleményességével. A könyvek néha ironikus, szemtelen kiszólásai a szülőknek is derűs perceket szereztek az esti felolvasáskor. A szereplők azóta hosszú utat jártak be, csaknem húsz könyv és három film mesél kalandjaikról az elhagyatott réten, ahol Zödön a legzöldebb, Pofánka a legpirosabb, Titusz a legsárgább, Hilda a leglilább, Valér a legkékebb, Bélabá a legbarnább, Fityirc meg a legszürkébb, mert… hát, mert annak is lennie kell valakinek.

A legutóbbi Mi újság, kuflik? óta jócskán összegyűlt egy újabb egész estés filmre való anyag, amelynek címadója az idén publikált kötet egyik meséje: A kuflik és az Akármi. Persze lehetett volna Flamankotuác is, de végül előbbi győzött a főcímben rögtönzött rövid ötletbörzén. A játékosság a kulcsszó: a film e tekintetben hozzá tud tenni a könyvek anyagához, vizuális gegekkel, kiszólásokkal gazdagítja az egyébként is önreflektív történeteket, amelyek továbbra is apró epizódokban mesélnek el egy-egy kalandot.

Ezekben a mesékben elfurcsulnak az árnyékok, összekuszálódik az idő, a felhőket pedig olykor meg kell foltozni. A figurák ötletessége akkor is mosolyt csal az arcunkra, ha már ismerjük a varázsgombákat, a hátán piros lábast hordó, lábakon járó lábas csigát vagy olvastunk a szappanos egérszőr ízű szőrös pink bogyókról, amelyek elfogyasztása után minden kuflin ilyen-olyan szakállremekek és frizurák jelennek meg; vagy ismerősként tér vissza a – nevéből könnyen megfejthető küllemű – pókcsibe.

Önfeledt élvezettel vetjük bele magunkat az időtlenségbe, és mosolygunk a sem ilyen, sem olyan évszakon, amit hívhatnánk szörcsöndnek vagy langyofagyolánnak is. Jót derülünk a ráncos tokafa belsejében másként múló idő okozta viszontagságokon, és csendesen vesszük számba, hogy vajon akad-e még valami, amit a kuflik nem csináltak az elhagyatott réten. És hogy milyen egy nádicukorkacsíz tolla? Azt mindenki olyannak képzeli el, amilyennek akarja.

A film erénye továbbra is Scherer Péter játékának sokszínűsége. Már az első alkalommal kiderült: remek választás volt mesélőnek, igazán szépen elkülönül a különféle figurák beszédstílusa, habitusa, és ezúttal még egy kis rap is belefért a kötögető bálnáról.

Az első két részhez hasonlóan az A kuflik és az Akármi epizódjai is a Dargay Attila-díjas Jurik Kristóf rendezésében elevenedtek meg a KEDD stúdió műhelyében. 

A vetítés végén éppúgy érezem magam, mint a vándorkaktusz az ajándékba kapott eltévedésgátlót szemlélve: „Mindig erre vágytam, csak nem tudtam róla.”

Fotók forrása: KEDD Animációs Stúdió