A három fiatal művészt a látható világ jelenségei és azok különböző festői reprezentációi foglalkoztatják. A modern képalkotó eszközök vizuális effektusainak festői reflexiója és a művészettörténeti előképek, bár nagyon különbözően, de egyaránt fontos szerepet kapnak mindhármuk festészetében. A minket körülvevő világ különböző vizuális aspektusait felerősítve emelik ki és személyes látásmódjukon átszűrve helyezik figyelmünk középpontjába. Festői világukat leginkább a telített, olykor harsány színek szeretete kapcsolja össze, miközben három nagyon különböző vizualitást képviselnek.
Ronga Eszter képeinek főszereplője a végtelen tér és az abban mozgó ember. De a kettő csak egymás relációjában értelmezhető: a homogén színfelület az előtte-rajta megjelenő figurák által válik tájjá, míg a tömeg „breugeli”, miniatűr emberkéi a mögöttük feszülő színfelületre vetett árnyékuk révén válnak tényleges, hús-vér alakokká. A képek egyszerre szólnak a táj végletekig redukált absztrakciójáról és a staffázs posztmodern újraértelmezésének lehetőségeiről, hiszen a különálló csoportokba verődő alakok – viszonyítási pontok nélkül – olyan hatást keltenek, mintha egy térszimuláció homogén felületén mozognának. Ebből az uniformizált, minden irányba táguló térből hiányoznak a kitüntetett helyek.
Olykor mégis feltűnik egy-egy tereptárgy, esetlegesen és játékosan, mintha csak a gyerekkönyv-illusztrációk világába csöppentünk volna. Az irányvesztés, a viszonyítás nélküli végtelen tér és a mindent beborító, semleges egyszínűség értelmezhető elidegenedett világunk nyomasztó metaforájaként is, amit csak látszólag old fel a képek könnyed dekorativitása. Újabb képein a háttér korábban homogén felülete mintha festőibb, oldottabb közeggé alakulna, ahol a tónusok és a színátmenetek halvány derengés érzetét keltik, amely így már kevésbé konkrét színpadként feszül a figurák alatt, sokkal inkább egyfajta térben is terjedő közeget von köréjük.
Marosi Panni enteriőrjeit ismerős bútorok, meleg színű minták és esztétikus használati tárgyak teszik elsőre otthonossá, hosszabb szemlélődést követően azonban a térbeli viszonyulások és arányok szándékos tisztázatlansága, a képlékeny formák cseppfolyós tánca pszichedelikus, belső utazáshoz társuló látomássá teszik hasonlóvá a képeket. A magas fokú realitásigénnyel megfigyelt és érzéki ecsetkezeléssel megfestett részletek nem állnak össze hiperrealista összképpé, hanem a látomások, az álmok, a tudatalatti élmények szürrealista látványvilágának jegyeit hordozó meseszerű kifestőkönyvvé alakulnak.
Ezt az értelmezést erősítik a színpadszerű szobabelsők sokszor a pszichoterápiás rendelők erőltetett otthonosságát idéző elrendezése, melyben múltunk vizuális kultúrájának és formatervezésének becses darabjai, kollektív emlékezetünkbe égett tartozékaiként, gyermekkorunk idealizált idejébe repítenek. Képein gyakorta ismerhetünk fel általa nagyra tartott művészek műveiből apró idézeteket, klasszikus „kép a képben” jeleneteket, akár konkrét kompozíciós megoldásokat is, így juthatnak eszünkbe a metafizikus festészetet alapító Giorgio de Chirico sokszor színpadszerű kompozíciói. Ebbe a szürrealista rendelőbe invitál minket a művész, hogy a saját múltunkon eltöprengve süllyedjünk abba a relaxált állapotba, amelyben a festmény hatására születő asszociációk és ötletek szabadon áramolhatnak az elménkben.
Merényi Dávid festményein a mindennapok vizualitása köszön vissza, nem mindennapi festőiséggel. A naponta ismétlődő és megszokott vizuális környezet olyan figyelmetlenséget, fásultságot vált ki belőlünk, amely a saját lakókörnyezetünk szépségeire szinte vakká tesz bennünket. Nem véletlen, hogy turista üzemmódba kell kapcsolnunk ahhoz, hogy saját épített környezetünk szépségeit, érdekességeit észrevegyük. Merényi gyűjtései révén banális témák nem várt festőiséggel kerülnek a vászonra, mint kapualjak, lépcsőházak, falrészletek, vagy ismerős enteriőrök. Festészete igazi fényfestészet, amelyet a helyi színértékek dominálnak. Egyszerre van jelen bennük a nagybányai fényfestészet és Itália izzó, telített színei. Festésmódja nem szépíti meg a láthatót, hiszen a használat, az igénybevétel nyomai, vagy akár a szándékos rongálások egymást fedő rétegei egyszerre vannak jelen képein. Nem csak szokatlan festőiségükkel lepnek meg a képek, hanem azzal a furcsa kettősséggel is, amelyen egyszerre van jelen az ismerős otthonosság és az újdonság felfedező hangulata.
Nyitókép: Részlet Ronga Eszter képéből.
