A közel kétszáz fős diáksereggel olyan témákat érintettek, mint az olvasás tétje, az abban való vigasztalás, a napló- és levélírás és a barátságok az irodalomban. Természetesen szó esett az évfordulós Petőfi Sándorról is, akitől Wirth Imre egy diákok számára kevésbé ismert, meghökkentő részletet hozott Karaffa című drámájából, amelyben a címszereplő és a hóhérok beszélgetnek.
Néhány órával később, a város felfedezése után a Karavánt nagy szeretettel fogadták az Óbecsei Népkönyvtár munkatársai, ahol sok érdeklődő gyűlt össze a zenés irodalmi szalonestre. A program a már jól bevált módon kezdődött: Barabás Lőrinc zenélésével, Kemény István és Wirth Imre felolvasásával saját költeményeikből. Ezt követően Juhász Anna Nemes Nagy Ágnes szavait idézte: „A természetet én egyszerre értelmezem valódi természetnek és városi természetnek. Nem felejtem el a Tiszát Csongrádnál vagy a szicíliai öszvéreket, a mamutfenyőt vagy a katángkórót – de nekem a városi tájképek is lényegesek.” Kérdezte, vajon a vendégek mit néznek meg egy olyan városban, ahol először járnak. Száraz Miklós György a gyermekkorát meghatározó alföldi táj képeit vélte felfedezni Óbecsében, Kemény István a víz közelségét, a Tiszát emelte ki, Wirth Imre pedig azt a gondolatát osztotta meg, hogy a táj mindig egyben belső táj is; a lélek kivetített tere. Ilyen értelemben beszélhetünk közelségről, távolságról, otthonosságról vagy idegenségről – ő mindenképp egyfajta megérkezés-érzést tapasztalt.
Ehhez kapcsolódva Juhász Anna Száraz Miklós György könyvéből olvasott fel, majd az
„Ott a hazánk, ahol jó a helyünk” és az otthon témájáról kezdtek közösen gondolkodni.
Száraz Miklós György biztos abban, hogy az otthon nem egy hely, hanem egy kör, egy társaság, emberek közötti kapcsolat. „Az emberekben vagyunk otthon” – fogalmazott. Kemény István a sárvári körről mesélt. Az irodalmi pályázathoz köthető társaság fontos mérföldkő volt költővé válásának útján, hiszen ekkor jött rá, hogy nincs egyedül az írás iránt érzett szenvedélyével. Ezt az országos irodalmi pályázatot 1970 óta minden évben megrendezik Sárváron középiskolások számára. Kemény szerint ez az egyik legfontosabb hagyomány a mai magyar irodalomban, a kortárs írók, költők legalább fele járt itt. Wirth Imre – aki egyébként azon felébe tartozik a mai irodalom alakjainak, akik nem voltak Sárváron – a közös nyelvben lévő otthon fontosságát emelte ki, idézve Paul Celant: „Az otthon az a hely, ahol emberek és könyvek élnek.” Arról is mesélt, hogy ő maga nehezen talált el ahhoz az önképhez, amelyben az ember fel tudja vállalni saját otthonosságát, otthontalanságát, és szerinte hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a költő ne szorongással tekintsen a földi létre, hanem elfogadja sorsát.
Száraz Miklós György novelláskötetéből, az Andalúziai kutyákból olvasott fel egy olyan részletet, amelyben a szél mint a szabadság szimbóluma is megjelenik.
A szabadság fontossága és az érte való küzdelem témája vezetett el az est egyik legizgalmasabb részéhez.
Ebben Juhász Anna a lázadásról kérdezte a vendégeket. Wirth Imre magát „lépcsőházi filozófusként” jellemezte, aki mindig csak utólag jön rá, mit kellett volna mondani, cselekedni az adott pillanatban. Felidézte azt a gyerekkori intőjét, amelyet úgy kapott, hogy már szinte vadásztak rá a tanárok, mikor csinál valami szabálytalant, mert különben mindig kifejezetten jó gyerek volt. Általánosságban úgy vélte, hogy a lázadás – ami mindenki életében jelen van – helyét idővel át kell vennie a megértésnek ahhoz, hogy tovább lehessen lépni. Száraz Miklós György osztozott Wirth Imrével a megkésettségélményében: rendszerint utólag jött rá, hogy már korábban is ellenállhatott volna, akkor, amikor még értelme lett volna. Kemény István megjegyezte, hogy ő a naplóírásnak tudott sokáig ellenszegülni, azonban negyvenéves kora körül beadta a derekát, és teret engedett annak a kényszerérzetnek, hogy minden napról legyen egy feljegyzése – még ha ezt gyakran teherként is éli meg.
Az est vége felé szó esett még a magyar irodalom két nagy Sándoráról, Petőfiről és Weöresről. A közönség valószínűleg egy emberként irigyelte Keményt, aki részesülhetett abban a szerencsében, hogy személyesen is találkozott Weöres Sándorral.
Az este emlékezetes pillanatai közé tartozott Barabás Lőrinc jazztrombitás előadása, mely egészen különleges hangulatot teremtett a könyvtár falai között. Az Irodalmi Karaván a harmadik napon Zentára indul tovább.
Fotók: Bach Máté / PKÜ
