A legendás virtuóz, Liszt Ferenc nyomában

A budapesti Andrássy út csaknem minden épülete izgalmas történettel
büszkélkedhet. Nem kivétel ez alól a régi Zeneakadémia sem a Képzőművészeti
Egyetem tőszomszédságában. Nem véletlenül említjük az egykori Mintarajztanodát,
építésze ugyanaz a Láng Adolf, aki a Zeneakadémia első épületét is tervezte.

Hasonlóan elegáns megjelenésű neoreneszánsz palotát tervezett, melyet az állam bérbe vett a zenetanoda számára. 1875-ben a Hal téren, Liszt Ferenc lakásán kezdte meg működését az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia, melynek második székhelye volt az Andrássy úti épület 1879-1907 között. Liszt mint a Zeneakadémia alapító elnöke és professzora, aki tanári munkájáért nem fogadott el fizetést, szolgálati lakással rendelkezett az Andrássy úti épületben. Ebben a lakásban alakították ki a Liszt Ferenc Emlékmúzeumot, melyben bútorait, használati tárgyait, hangszereit, róla vagy a számára készült műtárgyakat láthatjuk. Peternák Anna vezetésével ismerkedtünk a tárgyakkal, a hozzájuk kapcsolódó történetekkel.

Weimar, Róma és Budapest között ingázva viszonylag kevesebb időt töltött
Liszt Ferenc a magyar fővárosban. Távollétében az oktatói feladatokat Erkel
Ferenc vette át, aki egyben a Zeneakadémia igazgatója volt. Liszt Ferenc fogadóóráiról
pedig máig fennmaradt az információs tábla, rögtön a lakásmúzeum előterében
találkozhatunk vele.

Innen az ebédlőbe juthatunk, melynek függönye eredeti szépségében maradt fenn. A teret pedig nem egy ebédlőasztal, hanem egy különleges zongora uralja. Az 1867-es párizsi világkiállításon aranyérmet nyert amerikai Chickering zongora az öntöttvas vázáról volt nevezetes, melyet a kiállítás után a zongorakészítő a rendkívül népszerű magyar művésznek ajándékozott.

A háló- és dolgozószobában láthatjuk a híres Bösendorfer komponáló íróasztalt, melyet a zongorakészítő mester kifejezetten Liszt számára készített. Az asztal kihúzható fiókja helyén egy három oktávos billentyűzet bújik meg. A hangszer nem húros, hanem fémlapos működtetésű, egyedülálló kuriózum a hangszerkészítés területén.

Ez is mutatja, hogy Liszt Ferenc korának ünnepelt és körberajongott csillaga
volt, egész Európa a lába előtt hevert. Alakja számtalan képzőművészt ihletett
meg, a múzeumlakás falain láthatóak az őt ábrázoló festmények, fényképek.

Ugyanebben az épületben, a tetőtérben volt az ifjú szobrász Stróbl Alajos
műterme is. A két művész jó viszonyát bizonyítják a gyönyörű portré szobrok.
Stróbl Alajos elkészítette Liszt kézfejének élethű másolatát is. A világhírű
zongoraművésznek magasságához képest az átlagosnál jóval nagyobb keze volt.

Liszt képmásai mellett a hozzá legközelebb álló magyar barátai portréi is helyet kaptak a múzeumban, köztük például gróf Zichy Géza vagy Táborszky Nándor képmása. Táborszky Liszt kései kompozícióinak hazai kiadója volt. Gróf Zichy Géza vadászbalesetben elvesztette jobb karját, ennek ellenére megtanult egy kézzel zongorázni. Liszt és Zichy néhányszor felléptek együtt és ezeknek a koncerteknek különlegessége volt, hogy 3 kezes művet adtak elő.

A kiállítás része Munkácsy Mihály estélyi meghívója is. A két művész jó viszonyt ápolt egymással, a festőművész komponista barátja tiszteletére rendezte az említett fogadást. Liszt pedig természetesen átlátogatott a szomszédos Mintarajztanodába – korábban Műcsarnokba – , hogy megnézze barátja Krisztus Pilátus előtt című csodálatos remekművét.

Ugyancsak a háló- és dolgozószobában kaptak helyet a mester könyvtárát őrző, üveges szekrények, valamint a művészhez kötődő ereklyéket tartalmazó vitrinek is. Itt látható a Bachmann-féle üvegzongora is, melyben a kalapácsok üveglapokat ütve különleges, csilingelő hangon szólalnak meg. Megcsodálhatjuk a mester jellegzetes hajának egy-egy bekeretezett tincsét, ráadásképp a hajából font különleges virágkompozíciót is, melyet egy korabeli rajongója készített számára. 

A George Sand étkészletéből származó tányérból akár ehetett is Liszt, mivel
többször járt a híres-hírhedt írónőnél – párizsi tartózkodása alatt Chopinnel mély
barátságot ápolt, kinek akkori kedvese volt George Sand.

Liszt 1865-ben felvette a katolikus egyház négy alsó papi rendjét, mély
katolicizmusához hozzátartoztak a gyakori imák, eredeti imazsámolya szintén
látható a kiállításon.

Az emlékmúzeum másik nagy termében, a szalonban megmaradt Liszt eredeti
bútorainak egy része, valamint jó néhány különleges hangszer, melyek vagy
ajándékként kerültek hozzá, vagy maga Liszt rendelte meg őket. Itt látható
többek között egy pianinó–harmónium, melynek felső billentyűzete egy pianinót
működtet, míg az alsó egy harmóniumot – van olyan műve a mesternek, melyet
kimondottan erre a különleges hangszerre komponált. Ugyancsak a szalonban látható
többek között a már említett néma úti zongora, amelyet hosszú utazásai alatt
használt a mester. Ujjgyakorlatokat végzett rajta, nehogy kijöjjön a
gyakorlatból.

A szalon – amelyben Liszt a tanítványait is fogadta és oktatta – dísze egy másik Chickering zongora, melyen ráadásul egy csodálatos ezüst kottatartó foglal helyet Liszt arcképével. Ez természetesen szintén a kifejezetten a világhírű művész számára készült ajándékok egyike.

A vitrines szekrényben további relikviák láthatók – köztük az 1867-es Koronázási
mise díszpéldánya –, melyet az udvari etikett szerint eredetileg csak
osztrák zeneszerző komponálhatott volna. A magát egész élete során magyar
identitásúnak valló Liszt mégis elkészíthette ezt a remekművet Ferenc József és
Erzsébet Mátyás templombeli koronázási
ünnepségére.

Liszt gyakran merített inspirációt művészeti, elsősorban képzőművészeti
alkotásokból. Gustave Doré francia művész esetében ez fordítva is működött,
hiszen a tárlaton kiállított illusztrációit Liszt kompozíciói – többek közt a Dante
szimfónia – ihlették.

Az emlékmúzeum kicsi
alapterülete ellenére igyekszik az állandó tárlaton kívül időszaki
kiállításokkal is kedvezni az érdeklődőknek. Jelenleg a Liszt Ausztriában
című nemzetközi tárlat látható május 10-ig, melyben Liszt családjáról,
tanulmányiról, zeneszerző példaképeihez fűződő viszonyáról,
koncertfellépéseivel kapcsolatos érdekességekről kaphat információt a látogató.

Nyitókép: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond