1988-ban jelent meg a Vágtázó Halottkémek bemutatkozó albuma, amely nemcsak a Halált, de a pártállami kultúrpolitikát is móresre tanította. Hiszen addig, amikor csak lehetett, megakadályozták a zenekar fellépéseit.

A III/III. Csoportfőnökség több jelentést készített róluk, mint ahány újságcikk megjelent a VHK-ról. Még a belügyminiszter-helyettes is kiadott egy utasítást, mely szerint korlátozni kell a működésüket. Szóval amikor 1988-ban megjelent az archaikus kultúrát a punk energikusságával ötvöző lemezük a Sonic Boom és a Ring közös kiadásában, már nemcsak a végtelen sztyeppe neszezését éreztük, hanem a rendszerváltás zaját is.

Amikor először raktuk fel az albumot, természetesen az volt a legnagyobb kérdés, hogy lehet-e reprodukálni azt az izzó életigenlést és megzenésített ősrobbanást, amely a VHK koncertjeit jellemezte az abban az időben megnyílt Fekete Lyukban vagy az Almássy téri Szabadidőközpontban. Nos, először valóban szokatlan volt a fülnek, hiszen már kivehetők voltak a gitártémák, az ének, kiderült az is, hogy a dalok valóban meg vannak hangszerelve, szóval nem a Kis Medvéhez és a Göncölszekérhez hangolták be a gitárokat, hangológép kereste meg az A hangot. Kétségtelen, hogy a stúdiók plexifalai sterillé tehetik a körülményeket, de a zenekar csak belső hangokra figyelt, ahogy a koncerteken is. A stúdió zárt terében, mégis élőben rögzítették az albumot, akkor ez volt az egyetlen járható út. Maga az élő hatású stúdiófelvétel, az egyszerre zenélés a nyolcvanas években még nem volt divat, minden sávot külön rögzítettek, ugyanakkor a stúdióban a VHK körülbelül húszfős közönségnek játszott, így ha akarjuk, ez afféle koncert a stúdióban jellegű album.


6537bf8eeca0da2f2ef7515b.jpg
A Vágtázó Halottkémek A Halál móresre tanítása című albuma. A szerző felvétele

A Halál móresre tanítása annak ellenére kötődik a rendszerváltáshoz, hogy nincsenek rajta közéleti kommentárok, hacsak az nem számított ellenzéki magatartásnak, hogy a VHK nemcsak a közönségével, de a transzcendenssel is kereste a kapcsolatot. A zenekarnak ebben az időben már számos „slágere” volt, ezek közül a Ki vele, az Istenért és a Tárulj, világ! kapott helyet. Bele lehetne magyarázni, hogy a dal az elszeparált keleti blokk felszabadítását óhajtotta, de a legtöbben bizonyára nem egy drótvágóra gondoltak a hallgatása közben, hanem a táguló univerzumra, a végtelen csillagközi térre, arra, amiről ez a program valójában szól. A VHK számára a nyers rock and roll csak eszköz volt, médium, amellyel megszólítja a világösztönt. Nem úgy voltak kritikusak az anyagi világgal, hogy benyújtottak egy tételes panaszkönyvet, hanem a rossz élet helyett a jóra tettek javaslatot.

És még csak azt sem mondhatjuk, hogy ők keresték először megrögzött módon a kapcsolatot a transzcendenssel, hiszen már a hetvenes évek elején az Amon Düül II és a progresszív rockkal oldalági kapcsolatban lévő számos más zenekar is ebben az irányban tájékozódott.

Mivel a VHK-tól állandóan azt kérdezték külföldön, hogy hol lehet megvenni a lemezüket, a zenekar német menedzsere, Dietmar Lupfer úgy döntött, független lemezcégével kiadja az első albumukat. Az anyagot végül Eindhovenben rögzítették 1987 végén. Az 1988-ban publikált vinyl afféle kegytárgy lett, magas áron jegyzik a Discogson, illetve a különböző lemezbörzéken. Az árak széttartanak, már csak azért is, mert alig néhány év alatt öt lemezváltozatot gyártottak le. Bár a hanganyag ugyanaz maradt, a borítók, logók, címkék és a papírminőség is mutat eltéréseket. Itthon főleg a frissen alakult magyar Ring és a német Sonic Boom közös kiadása lelhető fel. Miért jelent meg ennyi változatban? Mert eleve kevés példányban jött ki, és amikor újra kellett nyomni egy-egy szériát, némileg igazítottak rajta, de a borítón állandó elem maradt Barcsik Géza festőművész expresszív alkotása. Ez az időszak már nem a Hungaroton tervutasításos újhulláma volt, amit vagy Wilpert Imre, vagy Boros Lajos felügyelt. A VHK-lemez már valóban független, öntörvényű szellemi termék, a végtelen energia elektromossággá alakítása, valahogy úgy, ahogy a Ki vele, az Istenért című dalban halljuk: „Titokzatos csatatér! / Nem tudja senki, csak én! / Milyen élet az enyém! Nem tudja senki, csak én!”

Grandpierre Atillában az a jó, hogy élőbeszédben is olyan természetességgel osztja meg gondolatait a VHK szellemiségéről, ahogy lélegzik. Néhány éve egy bioélelmiszereket kínáló étteremben találkoztunk, amikor is azt mondta: „A zenekar egyik pillére az életerős ősi népzene, a másik pedig a tudatot manapság túlságosan szűk korlátok közé szorító elvárásokból kilépés, a tudattágítás, kapunyitás egy nagyobb és igazabb világra.” Valahogy így.

VHK: A halál móresre tanítása
Sonic Boom / Ring 1988
5 szám

Nyitókép: Soós Lajos, Grandpierre Atilla és Balatoni Endre a Vágtázó Halottkémek koncertjén 1987-ben. Fotó: Wikimedia/Grandpierre Atilla archívuma