Kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt tizenhattól tizennyolc éves koráig a szamosújvári börtönben ült. Többször kifejtette: azért válhatott íróvá, mert legfogékonyabb éveiben került birtokába egy olyan „életanyag”, amiből akár öt-hat évtized elteltével is képes meríteni. Akkor is írni kezdett volna, ha nem raboskodik?
Igen, mondtam ilyesmit. De hogy mi lett volna, ha nem így történik, azt most már nem fogjuk megtudni.
Esterházy Péter azt írta A szabadság nehéz mámora című 2003-as kötetében, hogy „ma Magyarországon TS [Tar Sándor] tud legjobban novellát írni (meg egy bizonyos Bodor Ádám nevű kollégánk)”. Kiknek a novellisztikája gyakorolta a legnagyobb hatást önre?
Nehéz ezt visszakeresni. Csehov? Maupassant? Kafka? Hemingway? Kedveltem valamennyit, de inkább csodálnivalók, nem pedig példaképek voltak. A novella művészi látványa gondolkodásmód kérdése, alkati adottság, szemlélete bennünk él, világlátásunk, identitásunk része. Esterházy megjegyzéséről tudok, de csak másodkézből értesültem róla.
Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunkban, ezt követően a lap állandó külső munkatársa lett, szerkesztő a börtönviselt múltja miatt nem lehetett. Első kötete 1969-ben A tanú címmel jelent meg. Emlékszik még az alkotás körülményeire: hol és milyen időközönként ült fehér lap elé, miből élt meg akkoriban?
Akkoriban egy másoló-fordító iroda alkalmazottjaként, napi tíz óra munka után esténként otthon, a konyhában körmölgettem. Meg a hegyekben, amikor pár napra elszökhettem Kolozsvárról.
A kötet megjelenését követően határozott úgy: szabadfoglalkozású író lesz. Megtehette, mert a könyvért kapott tiszteletdíjból szűkösen ki lehetett jönni egy egész éven át. Készült arra, hogy főfoglalkozású író legyen?
Kimondottan nem készültem, de nem volt más választásom: a második, harmadik megjelent novellám után, bár az írói pályafutás, egyáltalán a jövőm, minden tekintetben – politikailag és egzisztenciálisan is – kérdéses volt, sejtettem, hogy annak, amit csinálok, alapvetően köze van a szépirodalomhoz, akkor pedig komolyan veszem. Úgy véltem, ha kockázatok árán is, de nekivágok. Politikai priusszal mögöttem, az akkori viszonyok közt józan ésszel a jövőt illető tervezgetéseknek nemigen volt reális távlata. Különösképpen nem képeztem magam, inkább engedtem deviáns látásmódomnak, ahogy a magánéletben is, hajlamaimnak, kedvteléseimnek.
Kor- és pályatársa, Ferdinandy György például rendszeresen idézi, hogy Móricz Zsigmond már harmincéves volt, amikor berobbant az irodalmi köztudatba a Hét krajcár című elbeszéléskötetével. Ön is majdnem harmincéves volt, amikor első novellája megjelent, és krisztusi korban járt, amikor az első novelláskötetét kiadták. Későn érő típusnak tartja magát?
Bizonyos szempontból igen. De prózaírónál a harmincéves kor a biztonságos kezdet ideje. Kell sejteni valamit világról, emberi természetről, erkölcsről, szenvedésről, amiről tudósítani készülünk.
„Kolozsváron a hatvanas években a fiatalság esténként megtöltötte a korzót, a Mátyás király tér négy oldala társadalmi rétegek szerint oszlott meg, a nyugati és a déli oldal volt a diákoké, végig a Deák Ferenc utcán, le egészen a Román Operáig. Itt magyar, román és német szót egyaránt lehetett hallani – akárcsak a piacon, a boltokban vagy a hangversenytermek előcsarnokában. A hovatartozásnak megfelelően a fiatalok másként beszéltek, másként öltözködtek, más volt a hajuk színe és még az illatuk is, és ez a tarkaság amellett, hogy hallatlanul izgalmas volt és gazdagító, mint a világ legtermészetesebb dolga, látszólag senkit sem bántott” – mondta Balla Zsófiának A börtön szaga című interjúkötetben. Mik voltak azok az elementáris erejű változások, amelyek arra késztették, hogy 1982-ben elhagyja szülővárosát?
Akkoriban, a hatvanas–hetvenes évek fordulóján tényleg mintha valami föllazult volna, a kommunista berendezkedéshez képest pár éven át jó volt Kolozsváron. Az ország is nyitott volt a világra, főleg a kulturális kapcsolatokra: kitűnő kiállításokkal, és megfordultak ott a világ vezető muzsikusai. Aztán egyszer csak baljós előszelek jelezték a politikai klíma változását, amely később – az elképesztő nélkülözést kísérő szigorral – az egész társadalmat megrendítette. Tudtam, ezzel véget ér az a türelmi időszak, amelyben addig íróként létezhettem. Erős mehetnékem támadt.
Sokakkal egyetértésben a Sinistra körzet, Az érsek látogatása, Verhovina madarai című köteteit egyfajta laza trilógiának, valamint életműve legfontosabb alkotásainak tartom. Mit gondol, a megelőző kötetei az első megjelenésük időpontja, helyszíne miatt szorulhattak háttérbe?
Nem valószínű, ebben inkább a divat szeszélyét érzem, meg a profit döntő szavát. A piac a novellával ellentétben kifejezetten a regényt tekinti kelendőnek. A könyvkiadás, mint általában mindenfajta kereskedés, nem értékközpontú gondolkodásról ismert. Azt gondozza, ami eladható. Holott a novella nemesebb műfaj, meg éppen időszerűbb is. Persze most hazabeszélek: ha jól megnézzük, regényeim is tulajdonképpen novellafüzérek.
Írásművészetét Kafka és Márquez világához hasonlítják, és köztudott, hogy ellenzi az ilyen összehasonlításokat. Azonban úgy látom, egy olyan mágikus realizmushoz is kapcsolódhat, amelynek erdélyi gyökerei vannak – fellelhetők például Wass Albert, Dragomán György, Láng Zsolt írásaiban. Létezhet az irányzatnak egy ilyen kelet-európai vonatkozása?
Ez nem irányzat, mindössze egy tájnak, történeteknek, emberi viselkedésformának sajátos értelmezése, morális és művészi látványa. Egyéni gondolkodásmód, és képzelet kérdése. Emellett nem is érzem, hogy lenne kelet-európai vonatkozása. Erdélyi gyökereit sem nagyon látom.
Az első kötetét értékelve Szőcs István kritikus magánírónak nevezte, mondván az írói közösségen kívül foglal helyet. Később az említett interjúkötetben meg is erősítette: „én bizonyos tekintetben magáníró voltam, és vagyok talán ma is”. Miből áll a „magáníróság” manapság?
Kicsit finomítanék. Ez most egy más történelmi korszak, nem az, amelyikben Szőcs István kellő éberséggel szükségesnek tartotta a társadalom figyelmét felhívni, hogy személyemben egy olyan író publikál, aki nem hajlandó a kor társadalmi-politikai elvárásainak megfelelni és eleget tenni. Ebben igaza volt, tényleg nem voltam hajlandó. Ma már egy ilyen észrevételnek kevésbé lenne értelme, ettől függetlenül azóta is kicsit magánírónak érzem magam, amennyiben az úgynevezett irodalmi élet hidegen hagy. Másfelől, ha úgy tetszik, bizonyos értelemben minden jelentősebb író magáníró, amennyiben szuverén művészi elvárásainak engedve a maga útját járja.
Amikor legutóbb találkozhattunk, megkérdeztem, tervez-e írni újabb kötetet? „Nem igazán” – felelte. Lekerekítettnek tartja az életművét?
Nem tudom, kerek-e vagy inkább darabos. Erre nem figyelek. Olyan, amilyen, most már úgyis mindegy. A tervezgetéssel is nagyjából így vagyok: ma nem készülök írni, holnap talán már igen. Jön az magától. Vagy éppen nem jön…
A Verhovina madarai című kötete 2019 óta már szír nyelven is elérhető. Eljutnak önhöz az arab világból érkező visszajelzések, kritikák, értő olvasatok?
Nem. Európából is csak hézagosan. Korábban a zürichi Ammann kiadó, amelyik német kiadásaimat rendezte, minden recenziót, kritikát eljuttatott, ahogy ez elvárható. Másoknál ez úgy látszik, nem szokás.
Állítólag írógéppel ír, nem ad interjút telefonon és nem felhasználója a közösségi médiának. Ez egyfajta moderntechnika-ellenesség lenne, vagy csak azzal függ össze, amiről az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon beszélt 2018-ban: „Nem járok felolvasásokra sem, mert irtózom az egésznek a komikumától, hogy el akarom adni magam”?
Egyáltalán nem idegenkedem a technológiai újdonságoktól: húsz éve kizárólag számítógépen dolgozom és korszerű mobiltelefont használok. De irodalmi rendezvényekre, halálosan unalmas felolvasásokra tényleg nem járok, a közösségi médiát pedig jó okkal mellőzöm. Valaki úgy látszik, jót akart és kéretlenül nyitott számomra egy Facebook-fiókot, de én nem használom. Amennyire tehetem, őrzöm magánéletem felségvizeit.
Rendszeresen látják napozni a Parlament hátsó részénél álló padoknál, számtalan ott készült fotó található önről az interneten. Hogyan vészelte át a pandémiát?
Lazán, türelemmel, kevesebb utazással. Egyébként tényleg úgy van: bevásárlásból hazafelé tartva az említett helyen néha ledobom a hátizsákomat egy padra és lerogyok melléje. A Covid miatt aránylag néptelen a monumentális fővárosi táj: Duna-part, kilátás Budára. Mindig azt képzeltem, milyen jó nekem, jelentéktelen külsőmmel lazán elvegyülök, feloldódom a közösségi térben, nem ismernek, nyugodtan megfordulhatok a nők után, piszkálhatom az orrom, megkergethetem a kóbor macskákat – kit érdekel? Erre kiderül, a Nagy Testvér a sarkamban van, tudósít útvonalaimról és feltesz a netre. Vicces. Vagy mégsem? Mert elég fura, hogy miközben a közbeszéd, a média páratlan tapintattal és előzékenységgel kezeli köztörvényes gyanúsítottak személyiségi jogait, felismerhetetlenül ábrázolva őket, addig engem bárki kénye-kedve szerint lesifotózhat, és hozzájárulásom nélkül önkényes kommentár kíséretében kitehet közszemlére olyan felületekre, amelyeket én megfontoltan kerülök. Így lépjen ki az ember az utcára…
Idén ünnepelte a 85. születésnapját. A Facebookon közzétett köszönőlevelében humorosan arra kérte tisztelőit, hogy azért öt év múlva se felejtsék el. Könnyen elfelejtik az írót, aki nem ír?
Írója válogatja. Nem árt a mértéktartás. Tartok tőle, ha túl sokat írok, még életemben elfelejtenek…
Navarrai Mészáros Márton interjúja a Magyar Kultúra magazin 2021/2. számában jelent meg.
Fotók: Bach Máté
