Egyesek szerint 120–140 centiméter marmagasságú pónikkal történt a honfoglalás, megint mások szerint akhal-teke-rokon csúcslovakkal jöttek be őseink a Kárpát-medencébe. Mi az igazság?
Ezt nehéz megmondani, mert a honfoglalás korából nem maradt fenn egész lócsontváz. A településásatásokon szórványlócsontok kerülnek elő, a honfoglaló magyarok pedig a nyúzott lovas temetkezés rítusát űzték. Ez azt jelenti, hogy a lócsontok közül kizárólag a koponyát és a négy lábszárcsontot találjuk meg. Mindez az archaeozoológusoknak kevés ahhoz, hogy a hajdani lovak testfelépítéséről képet alkossanak. Saját ásatási leleteim alapján elmondhatom, nem volt egynemű a lóállomány. A lovak zömét valóban a 120–130 cm marmagasságú keleti lovak tették ki, de voltak a mai arabs ménekhez hasonló nemes paripák is, és akadt nyugat-európai típusú robusztus állat is.
Milyen indíttatásból használták ezt a rítust őseink?
Aszerint váltakozott a rítus, hogy nyúzott lovas temetkezést műveltek, vagy az egész állatot a sírba tették. Volt olyan korszak, amikor ez a kettő párhuzamosan működött, például a honfoglaló magyarokat megelőző avar korszakban ugyanazokban a temetőkben előfordulnak teljes lócsontvázak és nyúzott lovas temetkezések is.
Hogy mi volt az indítéka a nyúzott lovas temetkezésnek, arra többféle magyarázat létezik. Van, aki azzal magyarázta, hogy elegendő volt a ló legfontosabb „alkatrészeit” a sírba tenni, ezzel jelképezték az egész lovat. Mások azt mondják, hogy takarékossági okokból: egy levágott ló meglehetősen komoly húsmennyiség. Egyes feltételezések szerint az állat többi, húsos részét a temetési szertartás során, az áldozati lakomán elfogyasztották. Ennek lehettek hitvilági és presztízsokai is.
Egyetlen írott feljegyzésünk van a honfoglaló magyarok lóhúsevési szokásairól, egy kései forrásból, a 14.. századi Képes krónikából. Ebben a 11. század közepi Vata-féle pogánylázadás kapcsán jegyezték fel, hogy Vata kárhozatos és átkos népe lóhúsevésre vetemedett. A lóhúsevést a pogány áldozati szertartás szinonimájaként használják, ami arra utal, hogy ez a cselekmény hajdan a pogány temetési szertartásnak a magyarok hiedelemvilágához kapcsolódó része lehetett.
Nehéz megmondani, hogy ezeregyszáz éve mire gondoltak az emberek. Különböző magyarázatkísérletek vannak, de ezeket teljes biztonsággal nem tudhatjuk. Nagyon gondosan jártak el, ugyanis a honfoglaló magyarokra jellemző, hogy a temetési szertartás során, amikor megölték a lovat, úgy nyúzták meg, hogy a bőrében hagyták a koponyát és a négy lábszárcsontot. Utóbbiakat nem csonkolták, nem bárddal vágták le, hanem a lábszárcsont és a combcsont ízesülésénél összekötő ínszalagokat éles késsel elvágták, kifejtették. Szemben a késő avarokkal vagy a besenyőkkel, akik hasonlóképp temetkeztek, de bárddal vágták le a csontvégeket. A régésznek első pillantásra nyilvánvalóvá válik, hogy honfoglaló magyar vagy avar sírból kerül elő a lótetem.
Eddig kétfajta lótemetkezést említett. Hány formáját ismerjük még?
Nagyon sok változata volt a lovas temetkezéseknek. Volt, hogy a lóbőrt az elhunyt vagy az elhunytat rejtő koporsó fölé kiterítették, és a sír négy sarkában találjuk a lábszárcsontokat, s az egyik rövidebbik oldalánál a lókoponyát. Előfordult, hogy összehajtogatták a lóbőrt, csomagot készítettek belőle: két mellső, két hátsó lábszárcsont, fölül pedig a lókoponya. Néha az elhunyt lábánál helyezték el ezt a csomagot. Ismerünk olyat is, hogy a ló bőrét kitömték szénával vagy szalmával, egy élő ló képzetét keltették a szertartáson, ráadásul fel is szerszámozták, a fejére húzták a kantárt, a szájába tették a zablát, a hátára a nyerget.
A legegyszerűbb forma, amikor valóban nem teszik a lócsontokat a sírba, ez a jelképes lovas temetkezés, amikor csak a lószerszámot temetik el – erre leggyakrabban a zabla, kengyelpár és a hevedercsat utal, tehát a kantárt és a nyerget tették az elhunyt mellé. Még az is lehet, hogy a hajdani táltos egy szertartás során a ló lelkét belebűvölte a sírba, de ez is „a rész jelképezi az egészet” gondolkodás alapján szerveződött.
Érdekes módon próbáltak ebből időrendi következtetéseket levonni, hogy esetleg amikor az államalapítás időszakához közeledtünk, már a tényleges lóáldozatot nem gyakorolták, csak a lószerszámot tették be, akár takarékossági okokból. Olyasmit is mondtak, hogy spórolni akartak az értékes lóállománnyal, emiatt tették a sírba a lószerszámot. Én kevéssé valószínűnek tartom ezt az elképzelést, mert néha a lószerszámot – főleg női sírokban – vaskos aranyozott ezüstveretek díszítik, amelyek önmagukban többet értek, mint egy átlagos ló.
Lovon ülve is temettek embert?
Lovon ülve nem temettek a pusztai népek. De olvashatott róla: a 19. század végén vagy a 20. század elején – ez volt a régészeti kutatások gyerekkora. Ebben az időszakban nem szakképzett régészek végezték a feltárásokat, hanem jó szándékú, érdeklődő amatőrök, akiknek különböző szintű volt a képzettségük, gyakorlatilag az önképzéstől és a szorgalmuktól függött. Annak idején sokaknak feltűnt, hogy a sírokban csak a koponyát és a lábszárcsontokat találják meg, ezt próbálták sokféleképp magyarázni. Ekkoriban felvetődött, hogy a honfoglaló magyarokat lovon ülve temették el. Később rájöttek, hogy ez nem így van.
A megoldásra olyan valaki jött rá, akit ma a legtöbben nem is régészként, hanem íróként ismernek: Móra Ferenc. Róla kevesen tudják, hogy szakképzett régész is volt. Móra a Maros folyó mentén, Kiszombor, Deszk és más lelőhelyeken ásott olyan dombokon, ahol ugyanarra a helyre temetkezett az avar, majd pár száz évvel később a magyar népesség. Ő volt az, aki határozottan állást tudott foglalni, hogy a magyar sírokban nem azért nem találjuk meg a lovak bordáit, gerincoszlopát meg a medencelapátját, mert elkorhadt, vagy nem figyelték meg az ásatások során. Ő ott tudta rögzíteni, és az Ethnographia című folyóiratban, 1932-ben meg is írta, hogy a két népnek eltérő temetkezési szokásaik voltak.
Leczo Bence teljes interjúja a Magyar Kultúra magazin 2022/9. számában olvasható.
Fotók: Éberling András
