„A margitszigeti fellépés szimbolikus lépcsőfok a pályámon” – Beszélgetés Darai Tamás balettművésszel

Tíz éve vagy a pályán, de profi táncosként most fogsz először táncolni hazai közönség előtt. Emiatt vagy a nem kifejezetten megszokott, több mint háromezres nézőtér nagyobb benned az izgalom?

Valóban, a vizsgakoncertem óta nem léptem fel Magyarországon. Nem izgulok, inkább azt mondom, izgatott vagyok, hogy otthon táncolhatok, és ezt egyfajta szimbolikus lépcsőfoknak tekintem a pályámon. A diploma óta külföldön dolgozom, de most, hogy egy ideje hazaköltöztem, a tanulás és a tanítás mellett szívesen táncolnék itthon is. A Margitszigetet imádom, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon viszont még sosem jártam, nézőként sem. Mindig csak kívülről láttam, de biztos vagyok benne, hogy különleges atmoszférája van. Stadionban vagy sportcsarnokban még nem léptem fel, de a madridi Teatro Real, a moszkvai Sztanyiszlavszkij Színház vagy a ljubljanai Cankarjev dom nézőtere igen nagy, úgyhogy egyelőre azt mondom, a méretek nem fognak gondot okozni.

2012-ben végeztél, és Zágrábba szerződtél. Azóta
táncoltál Augsburgban, Frankfurtban, most Mariborban vendégszerepelsz. Amikor
az ember új társulatba kerül, hogyan találja meg a helyét, vívja ki a
pozícióját a csoporthierarchiában, hiszen a tánc is versengő műfaj? Mennyire
függ ez a mögötte álló évektől, tapasztalattól, szerepektől?

Ez tényleg nem egyszerű dolog, annak ellenére sem, hogy többször váltottam társulatot, és egyfajta tapasztalatom már van abban, hogyan kell ezeket a helyzeteket kezelni. Persze, sok függ attól, milyen korban vagy, milyen a személyiséged, mennyire nyitott vagy erős. Amikor Zágrábba kerültem, teljesen tudatosan döntöttem, hogy egy olyan helyre megyek, ahol nem ismernek, ahol semmit nem tudnak rólam, és tiszta lappal indíthatom a pályámat. Hogy minden csak rajtam múljon, azon a munkán, amit én teszek bele a teremben. Mert bizony nem könnyű először belépni egy balett-terembe, és nem mindig a legmelegebb fogadtatásban részesülhet az ember. Persze ez rengeteg dologtól függ, akár attól is, hogy a társulatnak milyen volt az előző esti próbája. Ami nekem mindig bevált, az a nyitottság és a kedvesség, és amit már 19 évesen megtanultam, hogy ha tiszteletet adok, akkor kapni is fogok, de csakis ebben a sorrendben. Mariborban abból a szempontból más a helyzet, hogy itt vendég vagyok principálként, ami azt jelenti, hogy eleve szólószerepeket tanulok be, és csak rövidebb időszakokra megyek.

Mi vitt Mariborba?

Nekem már nagyon komoly táncos ambícióim nincsenek, Frankfurtban minden megadatott számomra, amire vágytam. Mióta hazaköltöztem, több elfoglaltságom is Magyarországhoz köt, ezért csak két „közeli” társulattal vettem fel a kapcsolatot. A zágrábiak mellett a mariboriakkal, mert Edward Cluggal jó kapcsolatot ápolunk, már három alkalommal dolgoztunk együtt. Szeretem a mozdulatvilágát, és korábban is hívott a társulathoz. Edwardnak pedig épp szüksége volt egy principálra.

A frankfurti a világ egyik legjobb kortárs balett-társulata. Rengeteget tanultam Jacopo Godanitól, és nagyon magas színvonalon dolgoztunk, de hiányoztak azok az erős drámaiságú szerepek, amiket Zágrábban vagy Augsburgban is táncolhattam. Most újra lesz alkalmam szerelmesnek lenni, meghalni a színpadon, nagy érzelmeket megélni, mert Valentina Turcu Rómeó és Júliájában leszek Rómeó, és megkaptam a Bovaryné férfi főszerepét. Az az együttállás, ami a drámaiságot és Edward minimalisztikus koreográfiai világát jelenti, számomra most tökéletes.

Két darabot láthat tőletek a közönség július 1-jén: a Carmina Buranát és A tavaszi áldozatot. Milyen belülről ez a két koreográfia?

A Carmina Burana volt az első darab, amiben két év kihagyás után, egy hét betanulást követően színpadra léptem március elején. Érdekes, hogy a koreográfia csöndben kezdődik. Mi körben állunk – ez a motívum egyébként később is megjelenik –, és magunkban számolva mozgunk, míg létrejön nem is a forma, hanem inkább a darab atmoszférája azzal, ahogy összeérünk. Aztán pedig megszólal ez az elképesztő erejű zene, ami egyszerűen visz magától. A darab végéhez közeledve a duettpárommal felemelkedünk a levegőbe, egy körstruktúrán ülve. Ez az éteri zenével párosítva felejthetetlen élmény számomra.

A tavaszi áldozat pályám egyik kedvenc darabja volt, ezért nagyon örültem, hogy újra táncolhatom. Húszévesen, az első szezonomban ez volt az egyik Clug-darab, amit játszottunk. Kezdő voltam, tele energiával, amire szükség is volt, hiszen ez egy törzsi rítus, az archaikus szláv hagyomány egy rég elfeledett részlete. Ehhez nem való a kifinomult mozdulat, itt minden nagyon zsigeri, ősi, én pedig teljesen átélem és átérzem ezt a törzsiséget. Különleges az a feszültség, ami ennek az érzésnek és a minimalizmusnak a teljes eltéréséből fakad. Élvezem minden pillanatát, kiteljesít, és a gyönyörű cerebrális dolgok, a sok szofisztikáltság után jólesik a másik végletbe esni, úgymond primitívnek lenni a színpadon. Nekem ez a darab egy igazi dráma. Az első pillanattól az utolsóig testemmel-lelkemmel benne vagyok, ezért belülről rettenetesen hosszúnak érződik. A végére átszellemült állapotba, szinte extázisba kerülök.

Mint a sámánok?

Pontosan. Az én belső történetem az, hogy a törzs sámánja
vagyok. Én ezt élem meg a darab alatt, és az őrülete inkább a szakralitáshoz
visz közel.

Mennyi idő ebből visszatérni a jelenbe, a realitásba?

Engem a taps ennél az előadásnál azonnal felold. Mintha megtörné a varázst, úgy szembesít a realitással. A darab zeneileg, dramaturgiailag és kimerítő fizikalitásában is végigvisz egy íven, ami megadja a katarzist és a lezárást, a törzs „sikeresen” feláldozza a lányt. Itt nincs az a lelki igénybevétel, ami például egy Vronszkij esetében. Egy olyan történet egészen másképp mos át, és tovább zár magába.

Mi vár még rád a nyáron?

Budapest előtt még Rijekába megyünk. A Margitsziget után egy hetet próbálunk, majd Ljubljanában és München mellett lépünk fel 14-én, és ezzel vége lesz a fellépéseknek a nyárra. A táncnak nem, mert a Kecskemét City Balett nyári kurzusán fogok tanítani, de alapvetően a kis telkemen leszek, ott várnak a tennivalók. Aztán elkezdek készülni az őszre, az új tanévre a Magyar Táncművészeti Egyetemen, ahol folytatom a mesterképzést, illetve a végzős növendékekkel dolgozom, és a VIII. évfolyamnak tartok kortársbalett-kurzust. Mariborban is lesznek feladataim. Azt hiszem, rendesen ki vannak használva az energiáim.

Annyira, hogy még versírásra is jut belőle, hiszen nemrég
jelentek meg verseid egy antológiában.

Igen, a Holnap Magazin Így írunk mi kötetében. Mondhatnám, hogy a hely szelleme, Vörösmarty öröksége kötelez, mert Kápolnásnyéken születtem és nőttem fel, vagy mert már gyerekkoromban is rendszeres versmondó voltam, de valójában csak négy-öt éve írok verseket. Kisebb-nagyobb egészségügyi problémáim voltak, és szükségem volt az életmódváltásra, amihez az is hozzátartozott, hogy elkezdtem túrázni a Frankfurt környéki hegyekben. Akkor kezdődött az a szokás, hogy ha feljutok a csúcsra vagy oda, amit én csúcsnak hiszek, írok egy verset. Eleinte a természet és a saját működéseimnek az összefüggéseit kerestem, aztán pedig már túrákon kívül is írtam. Kezdtem egyre jobban kitárulkozni a szavakkal is, nemcsak a mozdulatokkal.

Akkor téged kétnyelvűnek lehet tekinteni. Melyik irányban
nehezebb a fordítás?

Nem mondom, hogy lehetetlen, de a táncot szóra fordítani
sokkal nehezebb. A szavakon gondolkodik, azokat formálja az ember. Amikor az
már nem elégséges, akkor jön a zsigeribb, ösztönösebb, nyersebb kifejezési
forma, a tánc.