Irodalmi pályád 2007-ben a Beni naplója című mesekönyvvel indult, amivel kiérdemelted a Lázár Ervin meseíró pályázat és az Aranyvackor gyerekkönyvíró pályázat különdíjait. A biztató kezdet után lírakötetekkel jelentkeztél. Mi vitt a költői mesterség irányába?
A Beni naplója volt az első könyv, ami a nevemhez fűződik. Kovács Gergely grafikus barátommal raktuk össze, a MOME-s diplomamunkája volt. Még nem került forgalomba; épp most gondolkozunk rajta, hogy elővennénk, és kicsit átdolgoznánk. Szépprózát azóta egy-két kisebb felkérésen kívül nem nagyon írtam, verset viszont már a Beni előtt is. Az első publikációm 2003-ban jelent meg, és hát nehezet kérdezel… Hogy miért lett, maradt (eddig legalábbis) a líra a terepem, azt sosem volt könnyű megválaszolni, de teljesen egyértelmű, hogy ennek így kellett alakulnia.
Annyi biztos, hogy a lehető legkisebb egység felől: a hangoktól, a szavaktól indultam, és úgymond lassan mozdultam el a nagyobb egységek felé. Jó ideig maximum mondatokat jegyeztem le, hosszú verseket pedig később kezdtem írni. Azt nagyon fontosnak érzem, hogy a versben a szavak szintjéről kiindulva történjen meg minden, hogy a legapróbb részletekre kiterjedő kohézió tartsa össze az írásaimat. Ez egyfajta verseszmény is, és nálam reményeim szerint az általam megtalált versnyelvnek – ami ugyanakkor engem talált meg vagy inkább fel – a legkülönbözőbb jellegzetességei magyarázhatók ebből az irányból. Szeretném, ha így lenne.
Milyen emlékeid vannak a pályakezdéssel kapcsolatban?
Nagyon más volt az irodalmi nyilvánosság akkoriban. A láthatóságot a 2000-es évek első felében még nagyobb mértékben jelentették a folyóirat-publikációk, és emiatt, úgy gondolom, a mostaninál is erősebbnek éreztük a jelentőségüket. A postán feladott kéziratok korában pedig lassabban is történtek ezek a dolgok, aminek biztosan megvoltak a hátrányai, de szerintem az előnyei is.
Sok időt töltöttem a szövegeimmel, ami az én költői alkatomnak teljesen megfelelt, és az elején erre különösen nagy szükség is van. Emiatt nem is bánom, hogy nem történt gyorsabban vagy akár a közösségi média felületein az irodalmi nyilvánosságba való belépésem. Akkoriban persze magam is siettettem volna a folyamatot, és volt egy hamar összerakott kötettervem, ami aztán nem jelent meg – már rég nem gondolom, hogy ezt sajnálnom kellene. Az első kötetem (a függelék. című – a szerk.) megjelenésekor harmincéves voltam, ami nem számít korai indulásnak, de úgy gondolom, a költői alkat és a versek alakulása kell, hogy az elsődleges szempont legyen, mert az életműnek saját ritmusa van.
Szépirodalmi szerzők számára talán a legfontosabb a „saját nyelv” megtalálása, ami gyakran jár küszködéssel. Ez nálad hogyan alakult?
Reményeim szerint részben annak köszönhetően, amit korábban is mondtam, hogy a szavak felől, mintegy alulról próbáltam építkezni. Ez a fajta aprólékosság mindig is bennem volt, és biztosan van könnyebb módja az írásnak, de én valahogy olvasóként is ezt keresem. Persze az fontos volt ebben a folyamatban, hogy más költői nyelvekkel találkozzam. Különösen eleinte találtam olyan megoldásokat, amelyeket szerettem volna továbbalakítani, és miközben távolodtam tőlük, a saját nyelvem is alakult. Az első években több verzióval dolgoztam, sok változat, átirat vezetett el az első kötetemig. De a második kötet már nem így készült. Azóta mindig egy verziót alakítok, azt véglegesítem. Talán a függelék. írása közben sikerült kidolgoznom valamiféle saját nyelvet, ami azóta is csiszolódik.
A köteteidet értékelő kritikák kiemelik, hogy erős, sűrű poétikai világot építesz. Milyen költői életművek gyakorolták rád a legerősebb hatást?
A legerősebb hatás, és ez biztosan nem csak velem van így, ebben az első időszakban ért; gyakran nem is feltétlenül a líra, hanem a próza irányából. Thomas Bernhard és Herta Müller neve mindenképp el kell, hogy hangozzon. Bernhard mániákus, a radikális ismétlés által meghatározott mondatai és Müller szálkás, nyers prózája jut legelőször eszembe. Mindketten a prózaritmus nagymesterei. Leginkább ez az, ami miatt költőként is tudtam hozzájuk kapcsolódni. Ők leginkább a natúr öntvény megírásáig voltak jelen hangsúlyosan, a száraztengerre vonatkozóan pedig Nemes Nagy Ágnes városverseit és Oravecz Imre korai költészetét említeném. Ezek a szövegek biztosan hozzájárultak ahhoz, ahogy én a tér megírhatóságát el tudom gondolni.
Gyöngyösön születtél, laktál Miskolcon, Debrecenben végezted a bölcsészkart, most Budapesten élsz. Legutóbbi verseskönyvedet, a száraztengert olvasva úgy tűnik, a főváros egyszerre nyűgöz le és borzaszt el. Folytathatónak érzed ezt a lírai irányt?
Mivel ezek a helyszínek életem különböző szakaszaiban a legköznapibbak voltak számomra – ahogy némelyek jelenleg is –, a versek nagy téttel bírnak. Azt a kérdést tudtam feltenni rajtuk keresztül, hogy a mindennapi, az ismerős, a saját utcám újra felfedezhetővé, érzékelhetővé válhat-e. Mindig is volt valami furcsa benyomásom azzal kapcsolatban, hogy nem érzékelek elég alaposan, hogy lemaradok a napjaimról. Ez a kötet azt mutatta meg – és remélem, az olvasót is segítheti ez ügyben –, hogy a (saját) utca az újraírásnak vagy az olvasásnak köszönhetően újra érzékelhetővé válik. És leginkább azért, mert az újraírás, a versben létrehozás megváltoztatja ezeket a tereket, és éppen a változás folyamatában kerülhetünk közel hozzájuk. Ami elborzaszt, az az, hogy mi van, ha nem tudok jelen lenni akár a városban, akár az erdőben.
Ebből most az érzékelés aprólékosságát látom az új írásaimban továbbvihetőnek, és bár konkrét helyekhez a készülő új kötetemben nem kapcsolódom, az a nyelv, ami a száraztengerben kialakult, nem marad folytatás nélkül, tovább alakul.
Miskolci éveid alatt tagja voltál az Előnevelt csirke nevezetű punkegyüttesnek. Ez csak kísérlet, kaland volt, vagy származott ebből a működésből máig ható hasznod?
Mondjuk úgy, hogy sok minden eldőlt már akkorra és akkoriban. A saját hang keresésének igénye, a trendeket illető kritikus hozzáállás. De kevés saját számunk volt, és egy jól sikerült koncert után végül úgy éreztem, máshol kell tovább keresgélnem. Nem voltam nagy csapatjátékos már akkor sem, a saját ritmusomat pedig nem sokkal később az írásban találtam meg. De azt azóta is elképzelhetetlennek tartom, hogy úgymond ne csináljak, ne hozzak létre semmit – az írás pedig teljesen lefoglal ebből a szempontból.
Lírikusi működésed mellett az ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékének tudományos munkatársa vagy. Amikor verset írsz, fogja a kezedet a kutatói éned?
Nem tudok irodalmárként fordulni a saját verseimhez, még utólag sem, írás közben pedig végképp nem. Ott csak az a nyelvi tér számít, amiben éppen jelen vagyok. A vers saját anyagából dolgozom, másra nem is tudnék figyelni, hiszen teljesen lefoglal, kikapcsol, kikülönít. Ezért van az, és ez hosszú évek óta így megy nálam, hogy reggel írok verset, mert ha úgymond átlépek a metaszintre, elkezdek irodalmi szövegekkel, jelenségekkel foglalkozni, akkor már nem tudok visszalépni. Nemrég mondta valaki, hogy ez valószínűleg egyfajta önvédelem, és megőrülnék, ha a saját szövegeimhez irodalmárként kéne viszonyulnom. Igaza lehet.
Műveidet szerintem a tudatos fegyelem jellemzi. Szoktál verset álmodni?
Rendszeresen kerülnek be a verseimbe álomszilánkok. Van, hogy egy-egy kép, van, hogy konkrét mondatok, de olyan is volt már, hogy „kölcsönkértem” egy-egy darabkát. Az új, éppen készülő kötetemben egész szövegek vannak, amelyek álmokra épülnek, sőt úgymond végig is követik őket. Miközben alaposan meg is változtatják. Mire egy-egy ilyen verset megírok, biztosan átalakul, és ez bizonyára nem csak az én tapasztalatom. Nem is pontos, ha azt mondom, átalakul, hiszen meg kell írnom, hogy „lássam”, de közben ami így létrejön, már nagyon más. De hát ugyanez történik, ha az ember elmeséli az álmait...
2017 januárjától a Független Mentorhálózat munkatársaként fiatal irodalmárok pályakezdését segíted. Miért fontos neked ez, és hogyan zajlik a mentorálás? Találkoztál ígéretes tehetségekkel? Számodra milyen hozadéka van ennek a munkának?
Szenderák Bence, az a fiatal költő, akivel ebben a mentorprogramban dolgoztam, azóta már bőven benne van az irodalmi térben. 2018 óta a Fiatal Írók Szövetségének líraműhelyét vezetem Szabó Marcell-lal, Katona Ágota és Ferentz Anna-Kata verseiből már az első kötetek is megszülettek. Ezek az alkalmak nekem is nagyon hasznosak, hiszen sok tapasztalatot szerzek olvasói gyakorlatokról, különböző hátterű és korosztályú olvasóktól. És persze a legfiatalabb lírával kapcsolatban lenni gyakorló költőként szintén nem elhanyagolható tapasztalat.
A száraztenger című köteted bemutatására különleges módot eszeltél ki. A facebookos szerzői oldaladon egy-egy versedet különböző előadók szavalják, sőt te magad is feltűnsz, amint az_erdő_tömörsége címűt a Bükkben, havas erdei tájban állva előadod. Milyen visszhangjuk van ezeknek a klipeknek?
Azt a kérdést láttam bennük viszont, amit a versek is feltesznek. Vajon tényleg beléphetünk-e közvetlenül ezekbe a terekbe, utcákba, erdőkbe, kiléphetünk-e a folyópartokra? Közelebb vagyok-e, ha egy, a helyszínen felvett videót látok, mint ha olvasom a verseket? Minden esetben máshogy vagyok távol. Ha egy képet vagy mozgóképet nézek a helyszínről, akkor legközelebb, ha rá gondolok, ez fog eszembe jutni, miközben maga a kép, vers, videó rengeteget változtat is rajta. Az ember az emlékeire sem közvetlenül gondol vissza, csak az ott készült fotók jutnak eszébe utólag. Szerintem ezek a videók erre mutatnak rá. Ami pedig a saját felolvasásomat illeti: a Bükk-fennsík nagyon közel áll hozzám, sok időt töltöttem ott, a felejtés legjobb értelemben vett helye a számomra.
A kortárs irodalmi intézmények helyzete kevés kivétellel egyre nehezül, nyilatkoztad a Litera.hu portálon. Mire volna szükség ahhoz, hogy ellentétes folyamatok induljanak el?
A kortárs irodalomról való beszéd túlságosan is a politikai-ideológiai kérdésekről vagy a piaci értékesíthetőség feltételeiről szól. Én azt szeretném, ha az irodalomra, az irodalmi szövegre kerülne a fókusz. Ami a kortárs irodalom intézményrendszerét illeti, jó lenne, ha a szakmai szempontok minél több területen hangsúlyosabb helyzetbe kerülhetnének, és minél inkább szakmai alapon születnének az irodalmi életben jelen lévőket illető döntések. Nemcsak az írók és a költők, a fordítók és a kritikusok, hanem az olvasók érdeke is ezt kívánná.
Alakul a következő kötet?
Igen, és az már látszik belőle, hogy ebben a negyedik verseskötetben az apokalipszis utáni világ megírhatósága lesz fontos. Az, hogy ki mondja, ki mondhatja ki a szót, hogy „világvége”. Tettes lesz ő (ezáltal) vagy áldozat? Esetleg szemtanú? A horrortól a krimiig sokféle műfaj előkerült ebben az írásfolyamatban eddig, amely sok tekintetben nyitva is van még. Ami azonban biztosan marad, az a részleteket célzó és a nyelvi finomhangolással szándékaim szerint valóban fenntartható figyelem.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
