A Kivala Palkót már 1987-ben kiadta a Móra Kondor Lajos remek grafikáival. Az újabb kiadásokban azonban más arculati jegyekkel jelent meg. Mi oka van ennek?
Berki Viola grafikai, festői stílusa közelebb áll hozzám, mint Kondor Lajosé. Amikor Oláh Jánossal úgy határoztunk, hogy az akkori kiadónk, a Remetei Kéziratok kiadásában újra megjelentetjük a meseregényemet, János ötlete volt, hogy kérjük fel Berki Violát az illusztrálásra. Violának akkor már nagy híre-neve volt, megtiszteltetésnek éreztem, hogy elolvasta a regényemet, hogy tetszett neki, és elvállalta az illusztrálását. Hát még az mekkora öröm volt, mikor megláttam a gyönyörű akvarelleket, amelyeket a könyvemhez készített. Ma is úgy érzem, hogy a stílusa nagyon illik a szövegemhez: ma már pontosan olyannak látom a hőseimet, amilyennek ő rajzolta őket.
A mese egyik főszereplője egy vaskályha… Bizonyára van ennek a motívumnak valami őstörténete a gyerekkorból… Szóval honnan a kályhák ilyen fokú szeretete, hogy aztán meg is személyesített egyet?
A kertészetünkben, az irodában állt egy ilyen – kicsit rozzant – vaskályha, amelyben anyánk finom, hajában sült krumplit szokott sütni nekünk. Más célból begyújtani nem lett volna sok értelme, mert a deszkából tákolt kis helyiséget még egy kazánnal sem fűtötte volna ki. De levest főzött, tököt vagy krumplit sütött nekünk rajta vagy benne, amikor ősszel, kora tavasszal a csípős hidegben is naphosszat ott játszottunk mellette a kertészetben.
Bár a török utáni pusztítás időszakát sejtjük, a háborús élmények elbeszélése eszünkbe juttatja a XX. századot is. Tudatos volt a XX. századi történelem megidézése? Vagy valahol minden háború hasonló?
A meseregény megírására az ösztönzött, hogy beszéljek a gyerekeimnek a háborúról. Az életre való felkészítésük jegyében úgy gondoltam, tudniuk kell azt is, hogy nem csak békeidők vannak, van háború is, ami a pusztítás és a pusztulás világa. És hogy az embereket sajnos nem csak a jó szándék, a jóra való törekvés mozgatja. Erre találtam ki Kivala Palkó történetét. A népmesékben is gyakran szereplő vándorlegény alakja kézenfekvő lehetőséget nyújtott rá, hogy azt is érzékeltessem, a háború nem a világ állapota, csak egy világállapot a többi közül. Az én generációm a 2. világháború alatt született, a háború éveiben voltunk kisgyerekek. Én is Budapest ostroma idején, a légópincében tipegtem-topogtam, léptem rá óvatlanul anyám elfagyott lábujjaira. Ezeket az emlékeket nem lehet elfelejteni.
Erős a kötet flóraábrázolása, szakállas repkénytől a borízű almáig minden van itt, egyértelmű, hogy a szerző ismeri a vidéki életet. Pesti lányként honnan tett szert a paraszti létezés néprajzi mélységű ismeretére?
Egy budai kertészetben nőttem fel, szüleim mindketten a „földet túrták’”, ez volt a megélhetésünk. Minket, gyerekeket is megtanítottak erre-arra. A kertészetben tyúkot, kecskét, nyulat tartottunk.A természet, a növények és az állatok ismerete szülői örökség. Apám Pesten jött világra, de a felmenői falusi mesteremberek, földművesek voltak. Anyám pedig falun született, később lett pesti lány, de nem véletlenül választotta a kertész szakmát, amelynek a megszállottja volt. Szüleimnek volt egy tanyájuk, gyümölcsösük is Pilisvörösvár határában, így gyerekkoromban sokat jártunk falun.
Bár megismerhettük Csutkajutkát és sok-sok gyerekversét, mivel folyton gyerekek, aztán unokák vették körül, adódik a kérdés: vannak-e még kiadásra váró meséi, gyerekversei?
Nagyjából megjelentek a gyerekeknek szóló írásaim. Az utolsó néhány év terméséből, kiadatlan meséimből és gyerekverseimből tervezek azért még egy újabb kötetet.
A teljes interjú a Mesecentrum oldalán olvasható.
Portréfotó: Bach Máté
