Olyan korszakban élünk, amikor a világ folyamatosan kikényszeríti mindenről a véleményünket: a legegyszerűbb ipari termékektől kezdve a szolgáltatásokig csillagokkal, lájkokkal és emojikkal fejezhetjük ki, amit a világról gondolunk. Olyan korszak ez, amelyben a kritika a maga klasszikus értelmében fölöslegessé vált, átminősült, és mint ilyen, amúgy is szemfényvesztésként működik. Az irodalomban pedig ez fokozottan érvényesül.
A kritika kritikája című, Demeter Szilárd által jegyzett írás megérdemel még néhány apró kiegészítést, gondoltam elsőre, aztán, ahogyan aprólékosabban kezdtem vizsgálgatni az utóbbi évek kritikavilágának tágabb dimenzióit, rájöttem, hogy sokkal többről van szó. Valami olyasmiről, hogy hosszú évtizedek után végre egy lényegi kérdés került terítékre, egy pont olyan, amiről sokan soha nem akarták, hogy valaha is vita tárgya legyen. Hogy kik nem akarták? Hát elsősorban ők, akiket érint. Akinek a munkája, hogy olvasson, az mellébeszél, hogy fontosnak tűnjön vagy ne tartsák felületesnek.
Eredetileg csak annyit szerettem volna hozzáfűzni az imént hivatkozott íráshoz, hogy a kritika mai válságának van egy jogi vetülete is: ki merné megkockáztatni, hogy perek garmadáját vonja a fejére azzal, hogy egy alkotásról őszintén meg merné írni esetleg azt, hogy nem jó, vagy esetleg azt, hogy szar? Konkrét eseteknek nem mentem utána, de több olyat hallottam, hogy X vagy Y egy elmarasztaló kritika okán perrel fenyegette meg a művéről számára nem tetszőt nyilatkozót, és itt nyilván nem lényegesek a nevek, a körülmények, hanem a dolog természete a fontos: a kritikust perbe foghatja a szerző, a kiadó; a fél Ptk. és Btk. idevágó paragrafusai szerint a jelentős vagyoni hátrányt okozó cselekménytől a hitelrontáson keresztül a becsületsértésig bármiért. A kritika nem szólhat igazat tehát, vagy nagyot kockáztat, ha mégis megteszi.
A kritika önnön állításait ugyan szakmai nyelven és szakmai érvek mentén meg tuja védeni, de ez nem jelenti még mindig az egyszeri olvasó számára is közérthető értékítéletet, és ez az egyszeri olvasó pedig nem fog elolvasni egy könyvtárnyi háttérirodalmat ahhoz, hogy a szakmai bükkfanyelven előállított metaszövegekből leszűrjön egy olyan evidenciát valamiről, mint az, hogy jó-e vagy sem. Ne is tegye, mondom én. A mai kritikus amúgy is hogyan is sértené meg a jóbarátot, akinek a könyvéről ír és hogyan sértené meg a pályatársat, a kezdőt, az öreget, a beteget, a bárkit?
A MI (mesterséges intelligencia) ezt bizonyítja be a D. SZ. által vázolt helyzetrajzban: az irodalomkritika felfalta önmagát. A MI el tudja mondani helyettünk a semmit. Holott a kánonképzés egyik elsődleges eszközeként a kritikai szegmens felelős azért, ami a mindenkori kortárs irodalom minőségét, hangulatát és jellegét meghatározza. Nos hát manapság nálunk ez ilyen.
Az egyetemen a legelső irodalomelmélet órák egyikén, amikor az irodalom meghatározását tanították, hangzott el, hogy: irodalom az, amit annak tartunk vagy mások annak tartanak. Valóban, nehéz lenne jobb definíciót találni arra nézve, hogy a literatúra területén mindenki számára létjogot biztosítsunk, hogy megférjen (és különösen megéljen) egymás mellett a szerző, a kritikus, a szerkesztő, a tanár… Bár ebben a definícióban eleve benne foglaltatik a kritika hatalmi pozíciója, ami mondjuk, alkotói szemszögből nem biztos, hogy jót tesz a mindenkori irodalomnak, kritikusi aspektusból viszont igen, hisz írni (pláné jól) sokkal kevesebben tudnak, mint beszélni róla. Önmeghatározásában benne van a műfaj tulajdonképpeni halálos ítélete. Vagyis nem kell tyúknak lenni és rendelkezni a tojás előállításának a tudományával ahhoz, hogy a záptojást a szagáról felismerjük.
Igazából nem is ez a fő probléma. Szörényi László professzor örökérvényű meglátásával kellene tanítani a fenti definíciót, amely szerint van irodalom, és van az irodalom látszatát keltő tevékenység. Ezt gondoljuk oda az előbbi, az irodalomról tett megállapításhoz. Tulajdonképpen egyszerű: az olvasó pontosan érzi, hogy mi a jó, kritika nélkül is pontosan azt fogja olvasni, ami számára értéket képvisel, ami tetszik, ami gyönyörködtet, amitől kirázza hideg, amiben magára talál. Ilyen egyszerű.