A Montágh-tényező

„Egy ünneplő ruhás, kövérkés férfi áll a vörös drapériás asztal mögött (az asztalon egy kancsó víz két pohárral), és szavanként tagolva mondanivalóját, emelt hangon felolvas. A hallgatóság »pozitív« arccal ül, s úgy tesz, mintha figyelne. Valójában azt lesi: hány lap van még hátra. A szónok azonban rafináltan a paksaméta alá teszi a felolvasott lapokat – a közönség tehát csak találgathatja, vajon meddig tart még a megpróbáltatás.”

Az idézett sorok alkotják Monthágh Imre 1986-ban megjelent
könyvének első bekezdését. Ma, harminchat évvel később is sokan átélünk a
bekezdésben leírtakhoz hasonló jeleneteket, legfeljebb az asztalt nem takarják
már vörös drapériával.

Az idézett Figyelem vagy fegyelem? című könyvének megjelenési évében, fiatalon elhunyt gyógypedagógus, logopédus, tanár a magyar beszédművelés legismertebb alakja, neve a szép beszéddel kapcsolódott össze. Könyveit a mai napig használják logopédusok, tanítók, tanárok. Jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy valaki nem sajnálta az időt, hogy a nyolcvanas években készült televízióműsorai közül néhányat feltöltsön a legnagyobb videómegosztó portálra.

Montágh Imre profi színészeket, amatőr színjátszókat, gyerekeket és felnőtteket, tévénézőket tanított a tiszta beszédre és az előadói magatartásra. Az ókori rétorok is ezekre tanították tanítványaikat, a későbbi szónokokat, mai szóval közszereplőket. S Montágh Imre ennek a régi, de mindig aktuális és mindig megújuló tudásnak értő művelője, ezért hiteles tanára volt.

Életének első két évtizede jól példázza a magyar történelem tragikus iróniáját.

Montágh Imre 1935. július 29-én látta meg a napvilágot. Kisgyermekkorát a család nagybánhegyesi birtokán töltötte. Kilencéves volt, amikor részben zsidó származása miatt a családját előbb az orosházi gettóba vitték, majd a haláltábor felé irányították. Kettős szerencse kellett, hogy megmeneküljenek: a bombázások miatt a vonatuk Bécsújhelynél megállt, ahol egy osztrák katonatiszt segített megszökni nekik.

A második világháború után nemesi származásuk miatt Tarnazsadányba telepítették ki őket, innen csak Sztálin halála után költözhettek Budapestre. Tehát

a gyermek Imrét a nácik zsidó, a kommunisták pedig nemesi származása miatt tartották ellenségnek.

Ő maga így ír erről: „Hányatott gyermek- és ifjúkoromról nem akarok szólni, mert az még mindig elintézetlen személyes sérelmem. (…) Mélyen belém rögzült görcsök miatt tárgyilagosan szólni erről nem tudok.”

Montágh Imre színésznek készült, azonban a főiskolára nem
vették fel. Némi habozás után Básti Lajos eltanácsolta. Itt ismét nyakon
csíphetjük a sors ironikus természetét: később Montágh azon a Színház- és
Filmművészeti Főiskolán tanított, halálakor docensként, ahová őt magát nem
vették fel.

A színművészeti helyett tehát a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára iratkozott be. Az 56-os forradalomban főiskolásként vett részt, amiért 1956 novemberében be is börtönözték. Egy év múlva Bárczi Gusztávék hozták ki a börtönből, s vették vissza a főiskolára.

Jellemző epizód, hogy a kistarcsai táborban egy fiatal ÁVH-s tiszt fogyatékos kislányával foglalkozott.

A főiskolán Kanizsai Dezső, a Logopédiai Tanszék akkori vezetője egy logopédiai kísérleti gyermekcsoport vezetésével bízta meg a főiskolai hallgató Montágh Imrét. A főiskola elvégzése után tehát logopédus lett. Logopédusként foglalkozott Ádám Ottó gyermekével is. A rendező felfigyelt a színészi képességeire, így került a színművészetire tanítani. Olyan színészek voltak a tanítványai, mint Esztergályos Cecília vagy Eperjes Károly, aki több helyen elmondta, hogy Montágh Imre miatt lett színész.

Itt az ideje visszakanyorodnunk a vörös drapériás asztal mögött beszélő férfihoz! Miért okoz szenvedést a hallgatóságnak az ilyen „szónok”? És hogyan lehetne az érdeklődést felkeltve és fenntartva előadni a különböző értekezleteken, meetingeken, ünnepségeken? A válasz természetesen Montágh Imre írásain, műsorain alapszik.

Az első kérdés, hogy mi a beszéd célja. Valódi kommunikáció,
információátadás, a hallgatóság cselekvésre késztetése vagy az előadás csak
kötelező része egy eseménynek. A különböző értekezleteken elhangzó beszámolók,
de némelykor még az ünnepi beszédek is gyakran ez utóbbi körbe tartoznak, a
„szónok” csak szeretné letudni a szereplést. Az ilyen beszédek egy szertartás
részei. A szertartás lényege nem az információ, hanem az aktus. Persze egy
szertartás részét képező beszéd is lehet jó, s felkeltheti az érdeklődésünket.

Az idézetben szereplő kövérkés férfi két nagy hibát is elkövet.
Az első: felolvas. A felolvasás mint magatartás pedig nagyon közel áll a
szertartáshoz, amelynek minden mozzanata megtervezett. A felolvasás során vajmi
kevés lehetősége van a közönségnek visszajelezni, a felolvasó pedig nem igazán
tudja venni ezeket a jeleket. Ráadásul az írott szöveg általában az olvasásra
van „optimalizálva”, kevésbé redundáns (kevesebb benne az ismétlés), hiszen az
olvasó meg tud állni, többször elolvashat egy-egy részt, visszatérhet a szöveg
korábbi részeihez; mindezeket felolvasást hallgatva nem teheti meg.

A valódi szónoklat is tervezett, de mégis egyszeri,
megismételhetetlen esemény. A szónoklat új információt nyújt és mozgósít. A jó
szónok egyrészt úgy tervezi meg a beszédét, hogy tudja, az szóban fog
elhangzani, másrészt soha nem olvassa fel a szöveget.

A második hiba: nem kongruens az előadása. A kongruens
előadásmódtól lesz hiteles a kommunikáció. A kongruencia azt jelenti, hogy a
kommunikáció során a verbális és a nem verbális jelek összeillenek, nem
mondanak ellent egymásnak.

A metakommunikáció (kommunikáció a kommunikációról)
leginkább nem verbális jelekkel zajlik. A nem verbális jelek a tekintet, a
mimika, a testtartás, a gesztusok, a megjelenés (öltözet, hajviselet, ékszerek
stb.) és a hangjelek (hangsúly, hanglejtés, hangerő, beszédtempó, ritmus). A
metakommunikációnk megerősítheti a szóbeli közlést, de ellent is mondhat neki.
A kongruens kommunikáció azt mutatja, hogy a beszélő igaznak hiszi, amit mond.
Bár Montágh Imre nem használta ezt a szót, de fontos megjegyezni, hogy a kongruencia
szoros összefüggésben van a meggyőzés egyik módjával, az éthosszal. Az éthosz a
szónok jelleme, hitelessége, ahogyan a beszédében megmutatkozik.  

Montágh Imre (egyik) meghatározása szerint „az ember ösztön, érzelem, tudat”.

Minél inkább a tudat dominált, minél tudatosabb, fegyelmezettebb valaki, annál visszafogottabb a kommunikációja. Ha az érzelem dominál, akkor széles a kommunikáció, azaz nagyobb a hangerő(ingadozás), erőteljesebbek a nem verbális jelek, a gesztusok és a mimika. „Ha az ösztön dominál, tehát a legősibb, az állati, akkor az ember szétesik.”

A beszéd, a vokalitás egyszerre kettőt fejez ki: az értelmi közlendőt, a beszéd tartalmát és az érzelmi hátteret. A kommunikációban szükség van az utóbbira is, hiszen a beszéd célja általában a meggyőzés és a mozgósítás. Önmagában a szigorú logikai érveléssel nem lehet mozgósítani, a kétszer kettő igazsága nem készteti az embereket a cselekvésre. Ismét klasszikus retorikai fogalmakkal élve azt mondhatjuk: a logosz (logikai érvelés) mellett szükség van a pathoszra (érzelmek felkeltése) is.

Ahhoz, hogy tudjunk kongruensen kommunikálni, akár nagy tömeg előtt beszélni, fejlesztenünk kell a beszédtechnikánkat és egyéb előadói képességeinket. Ebben segítenek Montágh Imre könyvei (pl. a Tiszta beszéd) és elérhető videói.

Hiszen hiába hiszi a szónok, amit mond, ha a lámpaláz miatti
bizonytalan tekintete, a szorongó testtartása és a kimódolt hangja hiteltelenné
teszi. Montágh Imre szerint jó, ha gyermekkortól kezdve figurázunk, azaz megtanulunk
több hangszínben beszélni. Minél több hangszínben merül meg egy kisgyerek,
annál gazdagabb a kifejezőrendszere, s annál jobban érti a másikat. Éppen ezért
volt az egyik kedvenc gyakorlata, amikor ugyanazt a szöveget kell mérgesen,
kedvesen, félve, szerelmesen stb. elmondani.

Montágh Imre 1986. augusztus 14-én egy tragikus baleset következményeként
hunyt el 51 éves korában. Az egyik kedvenc mondása szerint a magánhangzó a
beszéd lelke, a mássalhangzó pedig a teste. Bár az ő testi mivoltában már nincs
köztünk, lelke a munkásságán keresztül a mai napig megszólítja a szép beszéd
híveit.

Forrás:

Montágh Imre: Figyelem vagy fegyelem?! Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986.
Montágh Imre: Nyelvművesség. A beszéd művészete. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1989.
Montágh Imre: Tiszta beszéd. Holnap Kiadó, Budapest, 2012.
Sagát Anna: A beszéd névjegy. Interjú Montágh Imréné Riener Nellivel. https://retorikaiskola.hu/2019/12/25/a-beszed-nevjegy-interju-montagh-imrene-riener-nellivel/
Subosits István: Montágh Imre, az ember, a logopédus (Egy befejezetlen életmű tanulságai). Gyógypedagógiai Szemle, 37/1. 55−59.
Vedd le rólam a kocsit, Nellikém! Montágh Imre tragikus végű élete. Újságmúzeum, 2022. július 28., https://www.ujsagmuzeum.hu/montagh-imre/

Lózsi Tamás

Nyitókép: MTI/Hámor Szabolcs