A történelmi félmúltba visszautaztató filmek alkotóinak mindig komoly kockázattal kell számolniuk. Ez abból adódik, hogy amit be akarnak mutatni, azt ők maguk sem ismerik, amit meg akarnak értetni, azt ők maguk sem értik, és ennek nem a hiányos felkészültségük, hanem a dolgok természete az oka. A legnagyobb gond paradox módon a befejezetlenség és a jelenre vonatkozás túlzott elevensége – ahhoz hasonlóan, amikor az elhunyt rokon vígjátékokban, horrorfilmekben (esetleg horrorvígjátékokban) kikacsint a koporsóból vagy különvéleményt fogalmaz meg a gyászbeszédre vonatkozóan.
A múlt nem múlt el egészen, de míg az újabb nemzedékek számára már csak történelemlecke, a kor tanúi még itt vannak, és el akarják róla mondani az igazságot, ám az csak a saját igazságuk lehet: piciny tudássziget a nem tudás óceánjában. El akarják mondani az életüket, el akarnak dicsekedni a kalandosságával, gazdagságával, megismételhetetlen csodájával, mi azonban gyanakodva figyeljük őket, és meseként, konfabulációként fogadjuk a beszámolójukat – még abban az ideális esetben is, ha pontról pontra igazat mondanak (ki ellenőrizhetné?). Mindaz ugyanis, amit akkor és ott megéltek, átemelhetetlen a jelenbe, és éppen azért tart számot oly intenzív érdeklődésre, mert elsüllyedt világról tudósít. Nemzedékről nemzedékre így süllyed a mélybe a „legigazibb, leghamisítatlanabb, legnagyszerűbb” élet, fiatalság, szerelem örök tapasztalata, és az újabb nemzedékek tagjai számára felfoghatatlannak tűnik, hogy az elődeiknek is ugyanolyan érzéseik, reményeik voltak, mint ma nekik, hogy valamikor ők is ugyanolyan fiatalok voltak, mint a maiak, nem csak hazudnak, háryjánoskodnak róla. Ahogy persze azt sem sejtik, hogy az ő életük is alá van vetve a süllyedés törvényének, így egyszer maguk is hamis tanúnak fognak majd tűnni az unokáik szemében, amikor fél évszázaddal korábbi eseményekről, vagyis napjainkról kérdezik majd őket.
A nyomozás két szálon futhat: az egyik a történelmi, a másik a bulvár. A bulvár talán ahhoz kell, hogy a történelmi iránt is legyen érdeklődés. Az azonban nem feltétlenül világos, hogy a történelem nem csak a bulvár kulisszája-e. Hogy a történet középpontjában egy szerelem áll, vagy ez a szerelem csak ürügy a történelem jobb megismeréséhez. Tudom, tudom, ez a kettő mindig összegabalyodik, sőt csak mesterségesen választható külön, az mégis mindig nagy kérdés, hogy egy film nézőiként „történelmi képeskönyvet” lapozgatunk, vagy egy olyan szerelmi drámába vonódunk be, amely „mellékesen” több mint ötven éve játszódott le.
Engem általában bosszantanak a történelmi félmúltban játszódó drámák, és ennek az az oka, hogy a szűrőkkel, gúnyákkal és frizurákkal elért patinás hatás már a kezdet kezdetén hitelteleníti a próbálkozást. Művi, „múzeumi”, erőltetett ugyanis, és olyasféle jólértesültséget, „mindent is tudást” fitogtató, amely valójában senkinek sincs a birtokában. Szemfényvesztés csupán. A berlini Stasi-múzeumban – nem lelem az okát – egyáltalán nem volt hasonló érzésem, és az 1989 óta érintetlenül hagyott bútorok között sétálgatva egészen valószínűnek tűnt, hogy Mielke állambiztonsági miniszter mindjárt visszatér az irodájába, hiszen bizonyára csak kiugrott valamit elintézni. (Hogyan is akadályozhatná meg ebben, hogy 2000-ben elhunyt?)
Az 1968 – Egy szerelem rekonstrukciója – ez kivételes erénye – egész más, eddig járatlan utat választ. Kezdettől tudatosítja, hogy a játékfilmes vonulata „koholmány”, amely csak korlátozott érvényességre tart igényt. Hogy az erőfeszítés, amelyet a múlt utáni nyomozásba fektetnek, és a kép, amelyet a rendelkezésre álló adatok birtokában összeraknak, csak legó vagy mozaik, amely ugyan egészen hasonló is lehet a „valósághoz”, de semmiképpen sem lesz vele azonos. Próbálkozás. Segítség nekünk, hogy el tudjuk képzelni, és utólagos feldolgozási kísérlet erőfeszítése az események főszereplője, Tóth Miklós részéről, akivel együtt keressük a magyarázatokat, próbáljuk megérteni, mi történhetett.
Miklós szerepe, pozíciója, közreműködése és a filmkészítés folyamatába való bevonása – valamint a mi bevonásunk ebbe a bevonásba – nagyon izgalmas és eredeti munkamódszer: a filmet készültében látjuk, és a készülése is maga a film. Semmi sincs lezsírozva, előre eldöntve; úgy tűnik, semmit sem akarnak előlünk eltitkolni, és mintha a nagy vállalkozást eleve azzal a kedves gesztussal próbálnák a jóindulatunkba ajánlani, hogy pontról pontra megmutatják, mennyi esetlegesség játszik szerepet az alakulásában. Már rögtön abban, hogy kit választanak a legilletékesebb, Miklós bevonásával a női főszerepre (Barta Ágnest, a film legfőbb erősségét), aztán annak eldöntésében, hogy az egyes jelenetek (így képzelem) annak idején milyen helyszíneken, fényviszonyok között játszódtak, és persze hogy milyen lehetett őket megélni. Az utóbbi, noha nehezen igazolható, nagyon fontos motívum. Az 1968-ra ugyanis rákerült a Miklós-féle pecsét: annak garanciája, hogy valami nagyon hasonló történhetett, és hogy mi a filmmel egy kicsit magunk is az egykori Miklóssá válhatunk.
Ez a színészek szempontjából is különleges helyzet volt: egyfelől korlátozta, másfelől határaik meghaladására kényszerítette őket. Olyan faktort csempészett a feladatukba, amely máskor szóba sem kerül. Nem dolgozhattak ugyanis csak magukból, és mindenképpen emberileg is viszonyulniuk kellett Miklós személyéhez és történetéhez. Az alakításuk nem maradhatott rutinból letudható kötelesség, amit színésztechnikai eszközök alkalmazásával és a karakterük igazsága alapján teljesítenek, hanem ott volt előttük, mellettük maga az a sors, az a befejezetlen talány, amelynek a megfejtésében nekik is részt kellett venniük. Meg kellett próbálniuk a múltba helyezkedni, az egykor történteket átélni – de ehhez egy elsüllyedt világba kellett alámerülniük, ami a lehetetlen megkísértése volt.
Ez a vonatkozás különösen érdekes a Miklóst játszó Mészáros Martin esetében, aki még Svédországba is a karakterével tart a nyomozóútján, és akkor már mintha a barátjaként állna mellette – vagyis egészen messzire távolodik az eredeti, jelmezes, retrós feladatától. Ők ketten már korábban is sokat beszélgetnek a filmben, aminek egyrészt az a funkciója, hogy Miklós Martint a szerepére ihlesse, de az is a forgatókönyv koncepciójához tartozhatott, hogy a közös jeleneteik egy mai fiatalnak a történelemmel való szembesülését és a generációk találkozását szemléltessék. Ez rámutat a film egy másik erényére: hogy a dokumentum- és a játékfilmet sokrétűen keveri, vonatkoztatja egymásra, és mindkettőt a másik értelmezésére, megvilágítására használja. Hogy kis túlzással szinte folyton-folyvást egyikből a másikba menekül – a vízilabdázókhoz hasonlóan, akik hol a felszínen, hol a víz alatt vitézkednek, attól függően, mikor mit kíván a helyzet.
Hogy Miklós története egész pontosan miről szól (már tudniillik hogy valaha is kiderül-e, pontról pontra mi zajlott a háttérben), az nem teljesen világos. Ehhez ugyanis nem tudunk meg tőle eleget. Az egyik fikciós részben a Barta Ágnes által játszott angol lány azt mondja: szerelmes Miklósba, vele akar maradni. A követség azonban hazaparancsolja Alexandrát, és amikor Miklós megpróbál külföldre jutni, hogy találkozhassanak, letartóztatják, majd börtönbe kerül (akárcsak a lány korábbi német barátja, aki a határon átcsempészte volna). A börtön után pedig már nem folytatódik a közös történetük: mindketten elég gyorsan megházasodnak, „eltörlik a múltat”.
Évtizedek telnek el anélkül, hogy a kérdés újra felmerülne, és Miklós csak sok évtizeddel később kéri ki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától a rá vonatkozó iratokat, majd csodálkozik el azon, hogy több száz oldal keletkezett az ügyről. Ellentmondásnak tűnik, hogy míg a fikciós forgatókönyv sugallata alapján nem is kérdés: mély és őszinte volt a szerelmük, a film utolsó harmadában egyre erősebben ültetik el bennünk az Alexandra kém voltára vonatkozó gyanút, és annak balsejtelmét, hogy minden, ami Miklóssal történt, színjáték, titkosszolgálati akció lehetett. Vagyis hogy a történelem őket végtelenül meghaladó erői valójában egyetlen pillanatra sem adtak esélyt a boldogságuknak, Miklós pedig tévedésben élte le az egész életét, és teljesen értelmetlenül került börtönbe: egy illúzióért kellett szenvednie.
Az egyszerre vérfagyasztó és komikus játékfilmes részekben betekinthetünk a magyar titkosrendőrség működésébe. Nehezen érthető, hogy milyen néven nevezhető értelme volt a pár intim együttléteit fényképezni, filmezni (!), és úgy általában is öncélú fontoskodásnak látszik, amit az ügynökök a követségi titkárnő Alexandra szerelmi ügyének dokumentálása érdekében véghez visznek. Végig „nagyobb a füstje, mint a lángja” érzésünk van, és kilógni látszik a lóláb, hogy itt a gaz kommunista rendszer velejéig romlott voltának leleplezése zajlik (nyilván joggal) – ám akkor mi a helyzet a „gaz brit titkosszolgálattal”, amely esetleg szintén ármányt forralt? Túl sok itt a kérdőjel, és az alkotók mintha a homály növelésében lennének érdekeltek. Talán azért, mert eleve lehetetlennek tűnik az igazság teljes feltárása, másrészt pedig azért – és ez a fontosabb –, mert a kitűzött cél nem történelmi, hanem „magánigazság” szolgáltatása. Végső soron pedig annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miért érdemes igazán élni, küzdeni, szenvedni.
Miklós kezdetben nem világos képlet – még abban sem voltam biztos, mennyire kedvelhető: lehet-e a hősünk, akiért izgulunk, akinek drukkolunk, akivel együttérzünk. De aztán pontról pontra, fokról fokra becsülni kezdjük tisztességéért, következetességéért és bátorságáért, amellyel a történetét tisztázni próbálja, és utánamegy azoknak, akik annak idején elárulták. Emiatt egyre kevésbé tudjuk magunkat kivonni a történet hatása alól. Megértjük, hogy nagyot tévedtünk, amikor a lezárt múltba helyeztük és lejárt szavatosságúnak tekintettük ezt a drámát (tragédiát?). Miklós elhunyt feleségéről, házasságának évtizedeiről, családjáról sem pró, sem kontra semmit sem tudunk meg, mintha teljesen lényegtelenek lennének: az Alexandra-szerelem egy lehetséges alternatív életút egykori kiindulópontjaként minden egyebet maga mögé utasít.
A film utolsó jeleneteiben szinte tapintható Miklós magánya és kétségbeesése. Amikor Svédországban megpróbál Alexandrához bejutni, mintha sci-fiben lennénk, és titokzatos zóna határához érne, lehetetlenné válik a továbbhaladás, a bejutás, a találkozás. Néptelen kert, zárt ajtók, és az ablakok mögött semmi mozgás: a titokzatos idősotthon kísértetkastélyra emlékeztet. „Próbálják meg telefonon”, tanácsolja a szomszéd, de mi már tudjuk, hogy semmi sem segít, ha maga az van zárva, akit fel szeretnénk hívni.
Az 1968 olyan film, amely a véghajrában hozza a legjobb formáját, de feltehetően a gondos építkezés, a türelmes és kitartó mozaikrakosgatás eredményeként. Annak köszönhetően, hogy miután minden elképzelhető emberi erőfeszítést megtett, amitől eredményt remélt, végül már engedi, hogy csak történjenek a dolgok.
