Meglepett, hogy alig találtam Önnel készült interjút az interneten, miközben rengeteg cikkben szerepel a neve.
Ez így van. Ha a megállapítását tágabban értelmezem, akkor nagyon kevés díszlet- és jelmeztervezővel készül interjú. Ez lehet a szakmám presztízsének a mutatója is a sajtóban, hogy nem érdeklődnek iránta.
Van hiányérzet Önben a kevés interjú miatt?
Nincs. Egyrészt nem vágyom rá, másrészt nem is szeretnék jobban előtérbe kerülni. Az én komfortzónám nem ez. A pályatársaimról szóló anyagokat viszont szívesen elolvasom, ha vannak. Engem az tölt el elégedettséggel, ha színes és változatos feladatokat kapok, jó színházakban jó darabokat tervezhetek, érdekes, tehetséges emberekkel dolgozhatom együtt. Egyébként pedig sok pozitív visszajelzést, elismerést kapok a szakmától.
Egyéni alkotóként mekkora szabadsága van a rendező mellett?
Ő az előadás karmestere, aki az elemzések során az irányokat meghatározza. Ha jól gondolkodunk, és megtaláljuk a darab mindannyiunk számára megfelelő igazságát, konszenzus lesz. Egy ponton eldől a koncepció, hogy az előadás vizualitása milyen irányt vegyen: korabeli, kortárs vagy éppen egy költői vízió, de mindenképpen az írott anyag bennünk ébresztett benyomásai és az elemzőbeszélgetések döntik el. Mindez a rendező, a díszlettervező és persze az én ízlésemen is múlik. Olyan is van, amikor a rendezőnek nagyon erős víziója van az előadásról, és annak igazságában annyira hisz, hogy mindenképp szeretné megvalósítani.
Hogyan kezeli az ilyen helyzeteket?
Először is megpróbálok nyitottan gondolkodni: megérteni és elfogadni azt, ami foglalkoztatja. Miért ne tenném? Természetes, hogy olykor nem értünk mindenben egyet. Egy jó vita azonban nagyon jó energiákat tud adni a munkának. Jellemzően azok hívnak alkotótársnak, akik ismerik a munkáimat, bíznak a tudásomban, a képességeimben, és kíváncsiak rám. Mert én is az vagyok rájuk.
Mennyire fontos, hogy egyféleképpen gondolkodjanak a rendezővel?
Alapvetően. Ellenkező esetben számos bizonytalanság, kusza helyzet alakulhat ki. Nagyon fontos, hogy egy irányba haladjunk. A tervezőnek a munkafolyamat bizonyos pontjától már egyedül kell döntéseket hoznia, mondjuk egy szín, egy anyag, vagy egy forma kiválasztásában. A színpadi munkát kell segítenünk. Külön is együtt kell tudnunk gondolkodni.
Tervezéskor előadásban vagy színészekben gondolkodik?
Előadásban. Mint egy nagy festmény esetében, amikor komponálunk és az arányokat felvisszük a vászonra: kívülről befelé, a legkisebb egység felé haladok. Ezzel párhuzamosan természetesen a színészekkel és a szereposztással is foglalkozom. A jelmez tervezésekor nagyon fontos a színész alkata, személyisége és a színpadon megszülető karaktere. Ekkor mindent még nem lehet tudni, hiszen a próbák során még sok minden változhat, csiszolódhat, néhány dologban ezért meghagyom a változtatás lehetőségét. Az olvasópróbára viszont mindig határozott elképzelésekkel érkezem. A színészek általában megértik és elfogadják a koncepciót. Bár olyan is van, hogy máshogy gondolkodunk egy-egy szerep kapcsán a jelmezről, és megeshet, hogy a próbák alakulásával bizony nekik lesz igazuk.
Tehát meggyőzhető.
Egy bizonyos határig igen. Megjegyzem: én is meggyőző tudok lenni. A jelmeztervező felelőssége, hogy minden jelmez egy nagy egész részeként működjön.
Semmi sincs önmagában, minden csak összefüggésekben létezik a színpadon.
Mennyire ragaszkodik a jelmezeihez?
A bemutató napjáig nagyon: onnantól már önálló életet élnek. Nagyon sok munkámra jó érzéssel gondolok vissza, de az alkatom miatt nem kötődöm különösebben a jelmezekhez, viszont az emberekhez, a próbafolyamathoz és az előadásokhoz annál inkább. A kitalálás és a létrehozás érdekel igazán. Persze vannak számomra különlegesen fontos munkák, amelyek szerencsés konstellációban születettek, és amikre a mai napig úgy gondolok, hogy az nagyon az enyém is.
Melyek voltak azok?
Szívesebben sorolnám azoknak a rendezőknek a neveit, a teljesség igénye nélkül, akikkel a bő húsz év alatt dolgozhattam. Forgács Péter, Máté Gábor, Rudolf Péter, Tordy Géza mellett Sándor Pál, Gárdos Péter, Alföldi Róbert, Mácsai Pál, illetve Eszenyi Enikő, Szabó Máté, Rusznyák Gábor és Béres Attila.
Minden korszakban vannak trendek. Mekkora hatással van ez a munkáira?
A munkáimat nem szeretném trendekhez igazítani. Az idő, a korszak, amiben élünk, úgyis hatással van a gondolkodásunkra, ízlésünkre. Elsősorban
a darab igazságát kell megkeresni,
ami mindig egy közös gondolkodás eredménye. Az elemzést követően derül ki, hogy milyen lesz a látvány vagy a vizuális nyelv. Bízom a saját elképzelésünkben: hiszem, hogy így válik a nézők számára is befogadhatóvá, érthetővé, amit gondoltunk. A trend kifejezéssel egyébként is hadilábon állok: mindig valami felszínességet érzek benne.
Idén Ön kapta Az év jelmeztervezője díjat a Látványtér kiállításon.
Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy az én munkáimat választották ki. Jó érzés a szakmámtól kapott elismerés.
Az Erkel Színházban látható, Szabó Máté által rendezett Manon Lescaut és a szintén az ő rendezésében, az Eiffel Műhelyházban látható A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása című előadás jelmezterveiért nyerte el a díjat. Mennyire volt nehéz a pályaműveket kiválasztania?
Nem volt nehéz: tudtam, hogy mely előadás anyagait akarom beadni. Fontosnak tartottam, hogy jelmeztervekkel is nevezzek, mert nemcsak a szakma, hanem azok is megnézik ezt a kiállítást, akiknek színházat csinálunk. Az volt a célom, hogy az emberek a kész előadáson túl az előkészületekbe is betekinthessenek,
és a jelmeztervek pluszt adjanak, eláruljanak valamit a munkafolyamatról: miből mi lesz, hogyan valósul meg.
Ezeket tavaly tavasszal, az első karanténidőszak alatt rajzoltam, ezért is különösen fontosak a számomra. Szeretek kézzel rajzolni. Számomra szeretett és nehéz út a rajzolás.
A Manon Lescaut-anyagot azért választottam, mert fantasztikus élmény operát tervezni. Olyankor lehetőség nyílik nagy kompozíciókat létrehozni. A zene mágikus erejű. Az opera szerintem a színházművészet egyik csúcsa.
Jelenleg min dolgozik?
A Deja vu című előadáson a Miskolci Nemzeti Színházban. A terveket elfogadták, a próbák elkezdődtek. Az előadást Szabó Máté állítja színpadra, a koreográfus Bodor Johanna, a dramaturg Ari-Nagy Barbara. A darabot az imént említett kollégák írták. A díszletet Cziegler Balázs tervezi. Egyfajta „össztánc” jelenik meg a színpadon. Hangsúlyozom, hogy nem a Vígszínházban bemutatott darabról van szó: teljesen új zenei válogatással, koreográfiával fogják bemutatni. Úgy néz ki, hogy májusig most ezen fogok dolgozni.
Nyitókép: Füzér Anni
